DICTAMEN CIVILIS

időszakosan megjelenő online tudományos folyóirat

*   *   *   *   *

2017/1

Határ Dénes

Eredet és korszakhatár (1772)

A szakirodalom kiemelt fontosságú pontja Mezei Márta 1974-es dolgozata, amelynek elsősorban a Toldy Ferenctől származó korszakolás hatástörténete alkotta a tárgyát. Igaz, miközben ez a tanulmány a bevett korszakolás eredetével és utóéletével foglalkozott, nem mélyedt bele részletesen a Toldy számára adva lévő hagyomány rétegeibe, s az a kérdés foglalkoztatta, hogy mennyire alkalmazható aktuálisan ez a tudománytörténeti hagyomány. Persze Mezei Mártának komoly szemléleti előzményei voltak ehhez az áttekintéshez. S ezekhez feltétlenül odatartozott maga a Spenót is (amely egyébként tagolásában követte a Toldy Ferenc-i mintát), mert a kötet szövegében már meg lehetett azt tenni, hogy ezt a tradíciót gyöngítő érveket sorakoztassanak föl a szerzők. Ezek egyik legkiválóbbika, Tarnai Andor például a tőle írt kulcsfejezetekben másféle tagolást érvényesített, annak ellenére, hogy explicit módon nem foglalkozott a korszakhatár jogosságával vagy jogtalanságával. Tarnai eljárása lehetett az egyik lehetséges reakció a korszakhatár kezelésére: ő elfogadta ugyanis a kötettagoló elvvé emelt, s ilyen módon a tárgyalás kereteit meghatározó szerepbe kerülését, ám a 18. századi fejezetek problematizálták magát a korszakolást is, s a fentebb jelzett jelenségeket szépen felmutatva és értékelve próbáltak meg bevezetni egy másféle korszakvíziót.

Tallin András

A Római Birodalom gazdasága

Az időszámítás utáni 1. század utolsó évtizedéig katonai táborként szolgáló, Salla néven jegyzett település 1973-ban megkezdett régészeti feltárása során előkerült osztrigahéjak nem csupán a legendásan élvhajhász római fogyasztói kultúrát írják le ugyanis, hanem az efféle ínyencségek iránti fizetőképes keresletet kiszolgáló kereskedelmi struktúrát is.

A források szerint a tengeri herkentyű ellátásra Aqiuncumba sem lehetett panasz, ahogy egyéb, az ismert világ túlsó végéből származó divatosabb javakban sem volt hiány, bár az árubőség természetesen meg sem közelíthette az itáliait.

A zalalövői osztrigázás logisztikai, kereskedelmi és társadalomtörténeti jelentőségű étkezés. A legközelebbi tengerpart légvonalban legalább 250 kilométerre van, az antik közlekedést pazarul szemléltető OmnesViae.org számítása szerint ez 15-16 napnyi járóföldet jelentett akkoriban. A kereskedők ennek ellenére felvették a rendelést, hiszen a szellőző tengervizes tartályok rendszeresítésével frissen tudták tartani  a gyorsan romló osztrigát.

A lelet arról is tanúskodik, hogy a tengeri herkentyű fémjelezte magasabb életnívó – az időszámítás előtti második évtizedtől kezdve – már nem csak a római elit kiváltsága volt. Egy dél-pannóniai lovas segédcsapat – évente 15-20 ezer sestertiusos járandóságban részesülő – vezetője is rendelhetett kedvenc görög olaja, hispániai bora és egyiptomi datolyája mellé az afrodiziákumként számon tartott osztrigából. (Ebben az időben 4 liter jó bor 1, egy minőségi tunika 15, egy igahordó szamár 500, egy egészséges és fiatal női rabszolga pedig 2000 sestertiusba került.)

Andor Péter

Homogén politikai és közigazgatási struktúra, urbanizáció, egységes pénz-, mérték-, adó- és vámrendszer, relatíve kiszámítható jogi környezet, kiépített szárazföldi és állandó vízi úthálózat – sorolja a mai értelemben vett piacgazdasághoz hasonló ökoszisztéma alapfeltételeit a szóban forgó tanulmánykötet. A magyar nyelvű szakirodalomban hiánypótlónak számító mű a legfrissebb zoo- és bioarcheológiai, archeobotanikai, buvárrégészeti, történet-ökológiai, természet- és gazdaságföldrajzi  kutatások eredményeit ismerteti. Nem kevesebbet állít, mint hogy az Imperium Romanum gazdasága a szabadpiac törvényszerűségei szerint formálódott, és Róma prosperitása a kereslet és a kínálat logikáján alapult.

2012-ben Temin The Roman Market Economy (A római piacgazdaság) címen vaskos kötetet kitevő érvmennyiséget hozott fel amellett, hogy az antikvitás gazdasága egész más, mint amilyennek addig gondolták. Szerinte ugyanis nem állja ki az igazság próbáját Moses Finley cambridge-i klasszika-filológus 1973-as alapvetése, miszerint „az ókori gazdaság független piacok hatalmas konglomerátumából állt”. Temin amellett érvel, hogy a Római Birodalom gazdasága elsődlegesen piacgazdaság volt, amelynek részei ugyan nem kapcsolódtak olyan szorosan egymáshoz, mint napjainkban, de egy viszonylag egységes mediterrán piacot alkottak. A dokumentált tranzakciók kifejezetten piaci jellegűek voltak, az árképzésben is a piac szerepe volt a döntő, a gazdaság egyensúlyát pedig az árak dinamikája biztosította.

Viktoria Richter

Liberté liturgique et art

L'esthétique du service liturgique n'est pas une approche théorique, mais une approche pratique.

La recherche de la valeur et la recherche d'un artiste est une liturgie de la valeur. Ce n'est pas le pouvoir propre d'un artiste, mais une règle supérieure.

Quelle est l'idée supérieure ? L'organisation de la liturgie est différente du principe artistique habituel. La règle est précédée de celle qui la suit. Derrière c'est la tradition, derrière c'est le développement, derrière c'est le super courant. Il est extrêmement réaliste et axé sur les objectifs.

L'art et le but de la liturgie ne sont ni parallèles ni égaux. C'est un service subordonné. L'art ne contourne pas le principe rituel primordial. L'esthétique liturgique en musique est toujours suivie par la tradition, la musique, l'action rituelle, le processus. La musique liturgique arrête la stagnation de l'action et continue les opérations conjointes. Cet art est libre mais pas indépendant, mais une collaboration. La créativité liturgique n'est pas orientée vers ses propres objectifs, mais plutôt vers la création communautaire et la recherche de la joie.

Il y a une bonne tension et vibration entre l'habitude et le présent. L'art est une activité, non pas elle-même ni l'effet, mais l'enchâssé. Co-développement et équilibre. En cela, l'art liturgique est lui-même liturgie. Égalité.

magyar fordítás: (Dr. Pődör Lea)

A liturgikus művészet és a szabadság

A liturgikus szolgálat esztétikuma nem elméleti módon és praktikus szemléletben közelíthető meg helyesen. A művész nem öncélú értéket keres az alkotásban, hanem a liturgia értékét. Az alkotó a felettes szabály érvényesüléséből meríti az energiát, nem a saját erejéből dolgozik. Mi a felsőbb elgondolás? A liturgikus művészeti elv másképpen szerveződik mint az általános művészetelmélet.

A mögöttes közeg megelőzi a művészeti szabályszerűségeket. Az alkotást keretező mögöttes közeg a hagyomány, a liturgia fejlődése és kialakulása és a felettes megvalósulás. A liturgia tartalmazza a felettes és reális célt.

A liturgikus művészetben az alkotás és a cél nem állnak egymással párhuzamban és nem egyenlőek. A művészet a liturgiában a felsőbb célnak alárendelt szolgálat. Az ilyen művészet nem kerüli meg a felettes rituális elvet. A liturgikus esztétika a zenében mindig hagyománykövető, valamint a szertartások cselekményfolyamatát kíséri. Amikor a szertartások cselekményei állnak, a liturgikus zene is hallgat és csak a közös műveletek alkalmával szólal meg. Ez a művészet szabad, de nem önálló, hanem autonóm együttműködés. A liturgikus kreativitás nem orientálódik a sajátos művészeti célra, hanem a közösség együttműködésére és örömére hatva jelenik meg.

Megvalósul a jó irányú feszültség és vibrálás a megszokás és a művészeti jelenség között. A liturgikus művészet mozgalmassága nem maga a művészeti tartalom és a hatás, hanem a liturgiában megvalósuló beágyazottság, kölcsönös kibontakozás és egyensúly. Ebben a szemléletben a liturgikus művészet maga is liturgia, a kettő között egyenlőség lesz, egyenlővé válik.