A tanulmány a győri Széchenyi Egyetemen működő Jog és Jogállam Kutatócsoport (JOGA) tevékenységi keretében keletkezett.
Kutatásvezető és szakmai lektor: Prof. Dr. Bencze Mátyás egyetemi tanár
Maróti Gábor
A gondolat,- vallás és lelkiismereti szabadság garanciarendszere a témát érintő jogágak metszetében, a vonatkozó egyházjogi források tükrében
Az emberi jogokat[1] tartalmazó katalógusok, felsorolások és listák a racionalista természetjogi traktátusokban merültek fel először, a felvilágosodás idején. Ezek között az általában természetjogi megközelítésű alapjogok között a gondolat, - vallás és lelkiismereti szabadság a vallási közösségek részéről általában az emberi személy méltóságának és értékének a témaköréhez tartozik. Az állam alapjogként szavatolja ezek érvényesülését, míg az egyház részéről az ember természetéhez tartozó méltóságból és megismételhetetlenségből vezethetők le. A két szemléletmód között filozófiai különbség mutatható ki csupán, azonban a jogi tartalom cél és eredményképzete megegyező.[2]
Az egyházi jogforrások közül vallás és lelkiismereti szabadság vonatkozásában az extrakodikáris normaként[3] kihirdetett Dignitatis Humanae nyilatkozat (1965. 12. 07.) tartalmazza a legfontosabb kijelentéseket. Az ember méltóságából keletkező szabadságtartalmat és annak közösségi, akár hatalmi (állami) biztosítékainak szükségességét részben a lelkiismeretből vezeti le a nyilatkozat. A részletes ismertetés keretében kitér a vallásszabadság és a lelkiismereti önrendelkezés általános tárgyára (személy, vallásgyakorlás, család, nevelés) és a szabadságjogokat nem abszolutizálva kitér azokra a kritériumokra is, amelyek a közhatalom részéről vagy a közösség részéről történő szükséges vagy esetleges jogkorlátozást érinti (vallásszabadság határai). Az erkölcsileg „megengedő” túlzó szabadságértelmezésekkel szemben a nyilatkozat koordinációs eszközként nevezi meg a közhatalom (állam) feladatát, mely a felelős szabadság korlátai között tarthatja az eltúlzott szabadságjogokra vonatkozó esetleges igényt vagy annak szélsőséges megnyilvánulásait (akár a vallásgyakorlás részterületein is). Ez a korszerű és kiegyensúlyozott szabadságképzet egyszerre kívánja védeni a vallásgyakorlat intézményes kereteit és ugyanakkor az állam normatív feladataként jelöli meg a szabadságjogok felelős korlátozását.
A gondolat, vallás és lelkiismeret területén az embernek lélektani szabadságra és kényszerektől való mentességre van szüksége. A vonatkozó (korábban elemzett) ENSZ nyilatkozat (Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata) alapján az erre vonatkozó garanciák és feltételek biztosítása az állam kompetenciája, melyet a lelkiismereti és vallásszabadságot érintő törvényekben általában megfelelően deklarál. A közrend fenntartásával összhangban az állam részéről az alapjog érvényesítésének keretében a vallásszabadsággal járó legfontosabb többlet az autonómia garanciája: a vallási közösségek természetéhez és történetéhez tartozik az önrendelkezés. Ezt az állam úgy segíti elő normatív eszközökkel, hogy elismeri az egyház saját jogának érvényességét azon a működési fórumon, ahol a vallási és közfeladatait ellátja. Ennek az elismerésnek egyetlen legális határa a közrend és a közérdek érvényesülése miatti korlátozás lehet, amennyiben a vallási közösség viselkedése törvényekbe vagy a közjóba ütközne.[4]
Érdekes megemlítendő kettősség, hogy míg a katolikus kánonjog normatív forrásai (pl. Codex Iuris Canonici 1983) az emberi jogok jegyzékében listázott szabadságjogokat a hívők vonatkozásában szinte szó szerint megemlíti (hívők általános jogai az egyházban); ezek alól a jogok alól kivételt képez a vallásszabadság. Az élethez, munkához, tanuláshoz stb. fűződő alapjogokat elismerő egyházjog az egyház intézményes keretein belül nem deklarálja alapjogként a vallásszabadságot. Ez a kettősség azonban csak logikailag tarthat fenn ellentétet a vallásszabadságra vonatkozó garanciarendszerrel. Az egyház mint rendezett és hitelvű közösség, a vallási tanítás iránti személyes és szabadon vállalt elköteleződés csoportnormája függvényében tekinti a személyeket tagoknak, tehát ha egy vallási közösségen belül valaki szabadon másik vallás iránt köteleződik el, az már nem tagja a hitelven szervezett egyháznak és semmiféle egyházjogi norma nem teszi lehetetlenné vagy nem akadályozza a személyt abban, hogy másik valláshoz tartozzon, tehát a vallásszabadságra vonatkozó jogigény kizárása nem jelenti a vallásszabadság korlátozását vagy értékvitáját az egyházjogban. Az állam részéről fenntartott, vallásszabadságra vonatkozó garanciarendszer részét képezi ezzel összefüggésben az a lehetőség is, hogy az állampolgár szabadon választhatja vagy szüntetheti meg a vallását, egyháztagságát, állami korlátozás nélkül.
Az állam azzal is szavatolja a vallásszabadsághoz és lelkiismereti szabadsághoz fűződő jogokat, hogy az erre vonatkozó szabályozásában, a törvény tartalmának kifejtését megelőzően pontosan meghatározza az egyház és a vallási közösség fogalmát. A kommunista diktatúra szocialista jogképleteinek korlátozó jogszemléletét követően[5], először 1990-ben fogalmazódott meg törvényi szinten a vallási közösség és az egyház definitív körülhatárolása a szabadság és az önrendelkezés vonatkozásában.[6] Az azóta többször megváltoztatott, de tartalmában hatályban maradt szöveg hermeneutikája alapján az állami szabályozásból levezethető az a garanciatartalom is, hogy aki más tanítást hirdet (eltérő módon egy már megszervezett és államilag elismert egyház tanításától), az ezzel elveszíti az adott közösséghez tartozásból keletkező, egyház számára állami szinten garantált jogot, (amennyiben mégis állami szempontból is rendezett közösségi vallásgyakorlatra tartana igényt, új vallás alapítására van lehetősége, amely szintén a vallásszabadság állami garanciarendszerének köszönhető[7]).
[1] Az alkotmányos szinten is deklarált emberi jogokat általában alapjogként említjük.
[2] Az értékfilozófiai különbség elsősorban abban áll, hogy az állam részéről a garanciarendszer pozitív jogi keretet jelent (annak valamennyi korlátozó tényezőjével és biztosítékával), míg az egyház részéről fenntartott értékrend alapján ez az alapjog az emberi méltóságból levezetve korlátozhatatlan.
[3] Az egyházjog fejlődése során a tényleges kodifikáció későn kezdődött. Eleinte leginkább vallási szövegeket és ezekre épülő, szokásjogból kialakult magatartási szabályokat, később a hitelveket tisztázó és rögzítő regionális és egyetemes zsinati határozatokat (kánonokat), majd fegyelmi és büntető intézkedéseket tekintettek jogforrásoknak, melyeknek az ókorban általában apostoli vagy pápai tekintélyt kölcsönöztek és gyűjteményekbe szervezték a normatív kijelentéseket. Később, az érett középkorban a nagy normakollekciók (joggyűjtemények) tartalmazták (pl. Anzelm, Gratianus, Burchard) a kánonjogi anyagot és a 18. századtól a privilegiális és szankcionális valamint anyagi és eljárásjogi szabályokat, valamennyi határozattal együtt „corpusba” szervezve létrejött a Corpus Iusris Canonici, majd 1917-ben és 1983-ban történt meg a két nyugati kodifikáció (kódexképződés) és 1990-ben a keleti kodifikáció (előbb CICO [Codex Iuris Canonici Orientalum] majd CCEO [Codex Canonum Orientalium Ecclesiarum] 1990). A protestáns jogfejlődés a hitújítás korában (16. század eleje) kezdődött és nem kodifikálódott, hanem átfogó hitvallások és regionális szabályzatok keretében fejlődött. Ma is meghatározó ezekben a közösségekben a nem centralizált, helyi és szubszidiáris zsinati szabályozó elv. (Az az elv, mely szerint minden döntést és végrehajtást a lehető legalacsonyabb szinten kell meghozni.)
[4] A vallás és egyház fogalom állami egyházjogi keretben sem tudományosan sem funkcionálisan nem szűkíthető le a zsidó-keresztény kultúrkör közösségeire és felekezeteire. Hitelvi és világnézeti alapon nem zárható ki olyan vallási alapú szerveződés, amely tanításaiban és hagyományaiban sérti a közjót (vagy akár a közbiztonságot és az állambiztonságot), tehát a vallásszabadság garantálása nem jelentheti azt, hogy vallási alapon személyek vagy közösségek az állami törvényekbe ütköző módon végezzék a vallási életükhöz szükséges (akár hagyományos) műveleteket. Példaként említhető az a szélsőséges eset, amikor ászak-amerikai animista kultusz keretében olyan hallucinogén szerves anyagok fogyasztására és birtoklására kerülne sor, amely valamely állam területén törvénybe ütközik. Ebben az esetben a vallásszabadság nem sérül, ha az állam a kultusznak ezt a részletét korlátozza (hasonló eseteket és összefüggéseket találhatunk bizonyos rituális vágások és állatvédelmi, állatjóléti szabályok között is).
[5] Teitel, R., Partial Establishments of Religion in Post-Communist Transitions, in. Sajó A., - Avineri S., The Law of Religious Identy. Models for Post-Communism, The Hague/London/Boston 1999. (103-116) 108.
[6] „Az azonos hitelveket követők vallásuk gyakorlása céljából önkormányzattal rendelkező vallási közösséget, vallásfelekezetet, egyházat (…) hozhatnak létre.” (1990. évi IV. tv. a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról . 8.)
[7] Boyle, K., - Sheen, J., Freedom of Religion and Belief. A World Report, London-New York, 1997. (338-344) 340.