DICTAMEN CIVILIS

időszakosan megjelenő online tudományos folyóirat

Impresszum:
Szerkesztő, üzemeltető: Dr. Richter Viktória
Kiadó: Dictamen Civilis Folyóirat
Elérhetősége: dictamencivilis@gmail.com

HU ISSN: 3003-969X

*   *   *   *   *

2018/1

Peller Ákos

A gazdaságtörténet változásai

A latin szellem nagysága évszázadokig megkérdőjelezhetetlen volt, a klasszikus antikvitás gazdasága azonban egészen a 19. századig nem került napirendre. Eleinte Karl Bücher német közgazdász primitivista modellje érvényesült, amely szerint a Római Birodalomban az önellátó házi gazdaságok alacsony termelékenységű, belterjes struktúrája érvényesült.

Ezzel szemben az úgynevezett modernisták azt állították, hogy a klasszikus ókor gazdasága elérte az ipari forradalom előtti, céhes szerveződésű, királyi monopóliumok révén irányított kora-újkori Európa szintjét. A szerteágazó munkásságú Max Weber a primitivista–modernista elmélet helyett azt javasolta, hogy az antik ökonómiai struktúrákat a termelés-fogyasztás-elosztás tengelyében kellene vizsgálni. Az Oroszországból Amerikába emigrált Michael Rostovtzeff 1926-ban megjelent A Római Birodalom gazdaságtörténete című munkája volt az első, amely ugyan a burzsoázia, a termelési eszközök vagy a kapitalizmus fogalmi arzenálját használta, de a politikai és katonai események mögött húzódó gazdasági és társadalmi tényezőkre fókuszált.

A közelmúltig Polányi Károly legendás – a New York-i Columbián tartott – gazdaságtörténeti szemináriumain felcseperedett Finley tanai uralták az ókortörténeti kánont. Szerinte a kölcsönösség (reciprocitás), az újraelosztás (redisztribúció) és a piac hármasságából az utóbbi hiánya miatt a kereskedelem és a technológia sem fejlődött. A városi (értsd: a szűk elithez tartozó) fogyasztók adókkal és beszolgáltatásokkal kizsákmányolták a vidéket. Az állami bevételeket pedig nem a kereskedelmi politika, hanem a zsákmányszerző imperialista háborúk növelték.

Arányi Endre

A Római Birodalom urbanizált népességének betegségei

A spanyolországi tőzegmohalápokból, a svédországi üledékes tavakból, valamint a svájci Jura-hegység tengerszemeiből vett minták rövidesen megerősítették, hogy a légköri szennyezés legfőbb oka a spanyolországi arany-, ezüst és higanybányák csúcsra járatása lehetett, a károsanyag-kibocsátást a britanniai és galliai vasbányák működése tetézte. A szennyező hatás a kevés számú, viszonylag épen megmaradt  holttesten is mérhető. Az 1964-ben megtalált, a szakirodalomban Grottarossai múmiaként emlegetett 8 év körüli római kislány az időszámítás szerinti 2. században élt Rómában. A patológiai vizsgálatok a brutális városi szmog miatt kialakult bányásztüdőt (anthracosis) nevezték meg a halál okaként.

A Birodalom területén nagy kiterjedésű indusztrális területek jöttek létre a mai Portugália, Spanyolország, Jordánia és Románia egyes részein. Az utóbbi a rossz emlékű tiszai ciánkatasztrófa óta ismert Verespatak (Alburnus Maior) volt Dacia provinciában. Az ólom és a magas ólomtartalmú ezüst ráadásul az evéshez és a főzéshez használatos edényekben, az édesítőszerekben, az ipari mennyiségben gyártott és fogyasztott halszószban (garum) is jelen volt, de mivel ólomból készült a vízvezetékek egy része, a savasabb kémhatású víz pedig oldotta a fémet, az urbanizált népesség java krónikus ólommérgezésben szenvedett – bár az száz százalékig cáfolt állítás, hogy ez az idült elhülyüléssel kísért kollektív ólommérgezés (szaturnizmus) vezetett volna a Nyugat-Római Birodalom bukásához.

Török Róbert

Szállítási árképzés a Római Birodalomban

Az árak változásáról ugyan nem maradtak fel írásos emlékek, de arról bőven akadnak korabeli feljegyzések, hogy a császárkor évszázadaiban már a legkisebb faluban is működött a pénzalapú, szakszóval monetizált gazdaság, vagyis az árut és szolgáltatást pénzre, a pénzt árura vagy szolgáltatásra cserélték – állítja Grüll.

Az korábban sem volt titok, hogy a kölcsönszerződésekben rögzített kamatok összege 4-12 százalék között változott, (a Tizenkéttáblás törvény évi 12, azaz havi 1 százalékban maximálta a kamatot), de a kutatók az egyiptomi gabona- és borárak elemzése alapján nemrégiben azt is kimutatták, hogy ezeket a piaci körülmények, nem pedig a kormányzati döntések szabályozták. Sőt, még a Róma számára létfontosságú egyiptomi gabonaszállításokat sem vonta az állam saját ellenőrzése alá, hanem a gabona nagyobb részét független kereskedők szállították szabadpiaci értékesítésre. A központi hatalom, vagyis az állam ezekkel a hajós vállalkozókkal (navicularii) kötöttek kontraktusokat, Grüll szerint éppen úgy, ahogyan Róma az adószedést is bérbe adta a sokat szidott publicanus-társaságoknak. A kereskedelem finanszírozásába pénzügyi befektetői csoportok is beszálltak: az általuk adott kölcsönöket a hajó katasztrófája esetén nem kellett visszafizetni: ez a kitétel az ókortörténészek szerint egyértelműen a közös kockázatvállalásra utal. Ahogy az is, hogy a „tengeri kölcsönök” magasabb kamatúak voltak az egyéb kölcsönöknél.

Az 1800 évvel ezelőtti transzkontinentális kereskedelemről tudósító Muziris-papirusz szerint például egy, a dél-nyugati indiai Muziris kikötőjéből Alexandriába érkező közepes méretű teherhajó rakományának értéke közel 7 millió sestertius (HS) volt. Mivel a birodalmon kívülről érkező mindennemű árut 25 százalékos vám terhelte, a hajó után megközelítőleg 1,75 millió HS vámot kellett fizetni a kincstárnak. Amennyiben az egyiptomi óriáskikötőbe csak évi száz hasonló méretű gálya érkezett (a kortárs történetírók ennél egyébként többet említenek), az már a harmadát fedezte az egész római hadsereg éves fenntartási költségének.

Richter Géza

A római gazdaság monetáris alapjai

A római gazdaság monetizációjának három fő motorja a hadsereg, az urbanizáció és a mezőgazdaság – mindenekelőtt az intenzív állattenyésztést, zöldség- és gyümölcstermesztést folytató villagazdaságok – kommercializálódása volt. Az agáriumban az olivaültetvények és a szölőtermesztő borászatok váltak a provinciahatárokon átnyúló távkereskedelem aktorai is.

A hitel intézménye a tömegtermelésre szakosodott, a császsárság idejére a vízi malmok révén az emberi és állati erőt kiváltó gabonafeldolgozás kivételével azonban alig gépesített kézműiparban is mindennapossá vált. A birodalomszerte szabványosított építőanyagokat is előállító, leginkább az amfórák révén ismert kerámiaipar termelékenysége vetekedett a korai gyárakéval, csakúgy, mint a textilmanufaktúráké. Egyes halszósz- és üvegfújóüzemek a maihoz hasonló világmárkákká nőtték ki magukat. A pénzügyi technikák közül ismert volt a kockázati tőkebefektetés, vagy az árubiztosítás, ugyanakkor a mai értelemben vett burzsoázia (tőkésosztály) mégsem alakult ki, bankok pedig voltak ugyan, de a hitelezés nem állt össze pénzügyi rendszerré.  Ennek oka nem más, mint hogy Augustus korától a földbirtokos arisztokrácia, sőt maga a császár is beszállt a bizniszbe. Vagyis a politikai mellett a gazdasági hatalom is az elitet adó egyetlen társadalmi csoport kezében összpontosult. Ráadásul a római pénzemberek saját vagyonukkal sáfárkodtak, az idegen pénz üzletszerű kihelyezésének intézményesült verziójára még hosszú évszázadokat kellett várni Európában.      

Augustus korában évi 600–825 millió HS körülire teszik a szakemberek a római állami kiadásokat. Az infrastruktúrafejlesztésre és a hadseregre elköltött összeget szűkösen fedezték a vámokból és a prostitúcióból a rabszolga-adásvételen át a sókereskedelmig sokféle tevékenység után kivetett speciális adók és a monopóliumok bérbeadása, illetve a rablóhadjáratok. Augustus a saját vagyonából 170 millió HS induló tőkével külön katonai kincstárat alapított, amelyet aztán az általános forgalmi adóhoz hasonló, a kereskedelmi áruk 1 százalékára rúgó sarcból, illetve az 5 százalékos örökösödési járulékból befolyó összegekkel töltött fel.

Vespasianus császár időszámítás után 70-ben birodalomszerte kötelezővé tett zsidópénztára (fiscus judaicus) azonban már nem volt a fiskális politika része – nem véletlen, hogy hatásait a közgazdaságtörténet más fejezetiben szokás tárgyalni.