DICTAMEN CIVILIS
időszakosan megjelenő online tudományos folyóirat
Impresszum:
Szerkesztő, üzemeltető: Dr. Richter Viktória
Kiadó: Dictamen Civilis Folyóirat
Elérhetősége: dictamencivilis@gmail.com
HU ISSN: 3003-969X
* * * * *
2019/1
Andik Réka
Az egyházatyák antik filozófiája
A középkori filozófia előzménye az ún. patrisztika kora, vagyis a keresztény egyházatyák (latin „patres” = atyák) filozófiája. Ennek ideje valójában még a későantik kor része, általában mégis a középkor bevezető periódusának tartják. Megjelenik és elterjed ugyanis a kereszténység, amely átalakítja az életérzést, a gondolkodásmódot, és olyan filozófusokat is ad, akik döntően befolyásolják Európa szellemi térképét a következő ezer évben. A kereszténység fejlődése során a II. század folyamán megszilárdul az Újszövetség iratainak kánonja: ez lehetővé teszi annak a fajta teológiai érvelésnek a kialakulását, amely állításait a Szentírásból vett helyekkel támasztja alá. A teológiai érvelés másik fundamentuma „a hit szabálya” (regula fidei), a keresztény vallásnak rövid, a püspökök által jóváhagyott összefoglalása, amelynek célja az eretnek nézetek kiszűrése. A korszak legjelentősebb kulturális központjában, a zsidó, keresztény és görög műveltség számára egyaránt otthont nyújtó Alexandriában megindul a keresztény teológia és a görög filozófia ötvöződése. Ennek a folyamatnak nagyhatású képviselője Alexandriai Kelemen (megh. 215 körül). A keresztény hit védelmezőit apologétáknak (hitvédők) nevezzük. Híres latin apologéta volt Tertullianus (sz. 160); neki tulajdonítják azt a mondást, miszerint „Credo, quia absurdum est” (hiszem, mert képtelenség).
A III. század keresztényüldözései után Nagy Konstantin (Constantinus) császár, akinek távlati tervei között szerepelt a kereszténység államvallássá tétele, 325-ben Nikaiába (latin: Nicaea) összehívatta az első egyetemes zsinatot, amely egyrészt az egyház szervezeti felépítésével kapcsolatban hozott fontos határozatokat, másrészt állást foglalt a kereszténységet szakadással fenyegető ariánus eretnekség kérdésében. Arius alexandriai presbiter tanítása szerint a Fiúisten, azaz a Logosz nem egylényegű („homousziosz”, a görög homosz = egyenlő és úszia = lényeg szavakból) az Atyával, hanem maga is teremtmény, akinek próbatételképpen egy időre teljesen emberré kellett válnia, és ekkor az ember Jézusban az emberi lélek helyét foglalta el, azaz Jézusnak nem volt emberi lelke. Ez a tanítás, amely nem-kívánatos következményekkel járt mind szentháromságtani, mind krisztológiai szempontból, mind a megváltás értelmezése szempontjából egyaránt, először a nikaiai zsinaton szenvedett vereséget, bár a VII. századig fönnmaradt. A „homoiouszion” (görög homoiosz = hasonló), vagyis a hasonló-lényegűség tana már az ariánizmus egy későbbi, mérsékelt változatát jelenti. A zsinat utáni évszázad a patrisztika aranykora. Ekkor működnek a nagy görög egyházatyák (Nagy Szent Vazul, Nüsszai Gergely, Aranyszájú Szent János) és a latin atyák: Szent Ambrus, a Bibliát latinra fordító Szent Jeromos, és a „Nyugat tanítója”, Szent Ágoston. Ebben az időszakban veszi kezdetét a keresztény Szentírás-értelmezés, valamint a dogmatika rendszerbe-foglalása, amely a régebbi atyákat is mint tekintélyeket alapul veszi.
Az egyházatyák közül a legjelentősebb Szent Ágoston (Aurelius Augustinus, 354-430), aki az észak-afrikai római terület egyik városában, Thagastéban született, majd alapos retorikai és filozófiai műveltségre tett szert Itáliában. Kezdetben a szkeptikus, majd az újplatónikus filozófia híve volt. Harminckét éves korában, hosszantartó szellemi válság után megkeresztelkedett, és visszatért szülőföldjére, ahol pappá, majd püspökké szentelték. Legfontosabb művei: A szabad akaratról (388/395), A keresztény tanításról (397/426-427), Vallomások (397/400), A szentháromságról (397-412/420), Isten Városáról („De Civitate Dei”, 413/426).
Ágoston - Cicero közvetítésével - átveszi a hellenisztikus filozófiáknak azt a közös gondolatát, hogy a filozófia legfőbb feladata a boldogság mibenlétének keresése. A boldogságot Isten „élvezetében” határozza meg, ami elsősorban Isten megismerését jelenti. Gondolkodására az antik filozófiai iskolák közül az újplatónizmus gyakorolta a legnagyobb hatást. Isten-fogalma is Plótinosz három isteni hiposztásziszának jellemzőit viszi tovább: Isten testetlen, csak szellemileg felfogható valóság, továbbá maga a lét teljessége és a tökéletes egység is, akire nem alkalmazhatók a szubsztancia és az attribútum hagyományos fogalmai, mivel minden „tulajdonsága” - mint például jósága - vele magával azonos. A teremtett világ az Istenben való részesedés révén és arányában létezik, aki ennek minden zugában „jelen van” egy nem-térbeli értelemben.
Tallin András
Szent Ágoston úplatonikus filozófiája
Az újplatónikus örökség Ágostonnál az erős hajlam az embernek a lélekkel való azonosítására, valamint az, hogy a léleknek szellemi természetet tulajdonít. Így a lélek a testben nem testi módon, azaz nem térbelileg van jelen. Istennek a lélekben való jelenlétéből az következik, hogy a léleknek saját magában, a szemlélődő lélekrészben kell Őt kutatnia. A boldogságot tehát a léleknek önmaga megismerésén keresztül kell keresnie, hogy aztán Istent szemlélve találja meg. Az így értelmezett boldogságkeresés lesz a filozófia feladata, amely tudomány két tárgya Ágoston szerint a lélek és az Isten. Ezek kutatásával a bölcselet alapvetően vallásos tartalmat kap, hiszen az ember- és Isten-szeretet bibliai parancsát Ágoston szerint a legautentikusabb módon teljesíti. Filozófia és vallás összefonódására utal az a gondolat is, hogy az értelmi kutatás előtt szükség van a hit közvetítésére („Credo, ut intelligam”: hiszek, hogy értsek), és csak azt kell - azt viszont valóban kell - a bölcseletnek kutatnia, amit az isteni tekintélynek előzőleg már elhittünk.
Ágoston számára talán a legégetőbb filozófiai kérdés a rossz problémája volt: honnan ered a rossz, és léte hogyan egyeztethető össze Isten gondviselésével és mindenhatóságával? Átveszi azt a plótinoszi gondolatot, hogy a rossznak nincs szubsztanciája, tehát a rossz nem létező, hanem léthiány. Az erkölcsi rossz okát az ember szabad akaratában látja: szabadságunkban áll, hogy ne a jót cselekedjük. Tanítása szerint a bűnbeesés után az emberi lélek önállósult, vak akarások állandó összecsapásainak színtere. Az akarat szabadsága kettős értelmű: jelenti (a) a választás képességét, (b) a szabadságot a rossztól és a szabadságot a jóra. A választás képességének megléte mellett Ágoston három érvet hoz föl: (1) Az akarat mentes a természeti szükségszerűségtől, ezért képes a választásra. (2) A választás képességének világos bizonyítéka az öntudat: cselekedeteim során világosan tudatában vagyok annak, hogy én cselekszem, és akaratomnak megfelelően cselekszem. (3) Ha az emberben nem volna meg a választás képessége, akkor számára nem léteznék a jó és a rossz különbsége sem.
A rossztól való szabadság és a jóra való szabadság azonban nem minden embernek jut osztályrészül, hanem csak azoknak, akiket az isteni kegyelem erre kijelöl. A latin praedestinatio kifejezés „eleve elrendelést” jelent: és Ágoston tanítása szerint minden ember sorsa predesztinálva van, eleve el van rendelve. Isten valamennyiünkről eleve tudja, hogy milyen élethelyzetekbe fogunk kerülni, és hogyan választunk majd ezekben a helyzetekben. Isten számára ugyanis az idő nem oszlik föl jelenre, múltra és jövőre, hanem ő az idő egészét szemléli.
Határ Dénes
A frank reneszánsz és a középkori filozófia
A nyugat-római császárság utáni évszázadok korszaka „csöndes” a filozófia története szempontjából. A Római Birodalom „romjai alatt” azonban néhány szerző összegyűjtötte és magyarázta az antik hagyományból fönnmaradt könyveket, közülük Cassiodorus és Sevillai Izidor nevét említhetjük. A frank-római, majd a német-római császárság kialakulása azonban új helyzetet teremt: kísérlet történik az antik hagyomány erőteljesebb föltámasztására. Az előbbit karoling, az utóbbit ottonikus reneszánsz néven tartjuk számon. A karoling reneszánsz idején Nagy Károly frank-római császár (Charlemagne, ur. 800-814) kezdeményezésére, és tanácsadója, Alkuin irányításával jön létre az új iskolák hálózata: az intézményes és tervszerű oktatás első nyugat-európai műhelyei. Ettől az időszaktól kezdve a filozófiai oktatás is az iskolákban folyik; innen a középkori tudományosság és filozófia elnevezése: skolasztika (latin „schola” = iskola). Az antik tudományokat az ún. „hét szabad művészet” keretében tanították; ezek: trivium (grammatika, retorika, dialektika) és quadrivium (aritmetika, geometria, zene, asztronómia). Alkuin szerint - és ez volt a karoling reneszánsz fő gondolata filozófiai szempontból - a szabad művészetek segítségével kell a Bibliát érteni és interpretálni.
Peller András
A karoling gondolkodás filozófusa
A karoling korszak egyetlen jelentős gondolkodója az írországi Johannes Scotus Eriugena (kb. 810-877), aki Alkuin oktatási programját vitte át a filozófia területére. Egy generációval őutána, Írországból érkezik a császári udvarba. Munkáját fordításokkal kezdi, görög egyházatyák műveit fordítja latinra. Főműve a De divisione naturae, görög címén Periphüszeon (szó szerint „A természet felosztásáról”, tartalmilag inkább „A világ felosztásáról”). A mű kézikönyvnek készült, didaktikus jellege megnyilvánul abban is, hogy a mester és a tanítvány közti dialógus-formában íródott. Mint az a kor alkotásaira általában jellemző, a mű három alapelvre épül: (1) Az isteni kinyilatkoztatás az Írásokban manifesztálódik, tartalma számunkra a hitben (fides) lesz nyilvánvaló. (2) Az emberi tudás másik alapja a tudomány, mely a hét szabad művészetben jelenik meg; ennek módszere a gondolkodás (ratiocinatio): az ész specifikuma, hogy igazként ismeri meg tárgyát. (3) A teológiai hagyomány (auctoritas) további forrása a tudásnak, mert a hit és a ráció tudása nem a semmiből indul, hanem a tradícióban gyökerezik, és az új fölismeréseknek ehhez kell igazodniuk.
Az első időben Eriugena a három tartomány harmonizálására törekszik, de igen hamar fölmerül számára a kérdés, hogy vitás esetben melyik a perdöntő, azaz minek van primátusa. Eriugena úgy értelmezi a dolgot, hogy a döntő kritérium az ész kezében van. Az első könyvben a mester megnyugtatja tanítványát: ne féljen, az észt kell követni, amely az igazságot keresi. Az észt nem lehet semmiféle tekintéllyel elnyomni, és nem lehet megakadályozni abban, hogy az egész világ előtt kijelentse azt, amit fáradságos tanulmányai során megismert. Természet szerint az ész az első, habár idő szerint a tekintély; s nagyon ingatag az a tekintély, amelyet nem igazol az ész, ezzel szemben az észnek nincs szüksége rá, hogy a tekintély megerősítse. A Szentírás esete is hasonló: a kutatás kiindulópontját jelenti ugyan, de az Írást érteni és értelmezni kell. Mi más végezhetné az interpretációt, ha nem az ész? Eriugena számára a Biblia képekben beszél és szimbólumokat használ, s épp ezeket kell megérteni az ésszel. E filozófiai exegézis mögött az a felfogás áll, hogy az igaz vallás és a helyes filozófia tartalma ugyanaz: a filozófia a racionalizált vallás tartalma, ez utóbbi pedig a filozófia képiesített tartalma. Eriugena ennek alapján visszautasítja, hogy a paradicsom vagy a pokol helyhez köthetők lennének; ezek szerinte a lélek állapotai. A közvetlen értelmezéssel a filozófiait állítja szembe, mivel az előbbivel súlyos tévedésekre juthatunk - ebben az összefüggésben állítja, hogy senki nem jut az égbe, csak a filozófia által, nemo intrat in caelum nisi per philosophiam.
Az ész tehát a végső kritérium, és ennek segítségével tudjuk rendszerezni a sokaságot (multiplitas), amely minket a világban és a gondolkodásban körülvesz. Eriugena a világról, a létezők teljességéről beszél, amikor a latin natura szót használja, de ilyen értelemben használja gyakran az universitas szót is. A világ számára a létezők teljessége. A világ mint „objektum” érdekli, és fölteszi a kérdést: hogyan tudunk egy objektumról beszélni? Az objektumról kijelentéseket teszünk, mondatokat formálunk, melynek alanya (szubjektuma) lesz az objektum. Amennyiben pedig a világ az alany a kijelentések rendszerében, úgy ez a speciális alany valamennyi lehetséges alanyt magában foglal, így minden lehetséges állítást és tagadást is. Eriugena szerint ugyanis az állítás és a tagadás a mondatok alapformája, melyekre valamennyi mondat visszavezethető. A világot első lépésben úgy osztja föl, hogy a világ egy részéhez lehet állítmányt kapcsolni, másik részéhez viszont nem. Ha viszont a kategóriák nem csupán a gondolkodás elemei, hanem velük a valóság struktúrái is leírhatók, ha tehát a gondolkodásnak és a létnek ugyanazok az alapstruktúrái, akkor a gondolkodás segítségével megmondhatjuk, hogy mi van, és mi nincs. Ha a dolgokról gondolkozunk, akkor azok meghatározottságait mondjuk ki, és ha nem tudunk valamit meghatározni, akkor az nem is létezik.