A társadalomtudományok szakágazatai a magyar tudományban, tekintettel a művelődéstörténetre 1990 után

Az MTA Művelődéstörténeti Bizottsága részben albizottságai, részben műhelye révén a művelődéstörténet interdiszciplináris jellegét érvényesítő köteteket adott ki (1986, 1987, 1990, 1994). Működtek a művelődéstörténet egyes korszakait vagy részterületeit felölelő bizottságai és műhelyei (Egyetemtörténeti bizottság, Reneszánsz Kutató Csoport, A Felvilágosodás történeti, Orvostörténeti, Technikatörténeti Bizottságok stb.) Mindemellett az elmúlt évtizedben jelentősen kibővült a művelődéstörténet intézményi és kutatói bázisa. A régi és az új egyetemeken és főiskolákon (Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Károli Gáspár Református Egyetem, CEU) a történeti, régészeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, egyháztörténeti, filozófia, ókortudományi, modern filológiai, néprajzi és neveléstörténeti tanszékeken folyamatosan tartanak egyetemes és magyar művelődéstörténeti kollégiumokat és kialakult a szegedi művelődéstörténeti műhely. A társadalomtudományok hagyományos szakágazatai – a magyar és egyetemes gazdaság-, társadalom-, politikatörténet, irodalomtörténet, művészettörténet, néprajz, könyvtár-, sajtó-, orvostörténet stb. – a művelődéstörténet irányában bővítették kutatási területeiket, vagy a művelődéstörténet számára is szolgáltak lényegbevágó újdonságokkal. Az újjáéledő egyházi tudományos közösségek ugyancsak indítottak jelentős művelő-déstörténeti vállalkozásokat (METEM 1995, Mons Sacer 1996). Nagy jelentőségű, hogy a szomszéd országok magyarsága megteremtette vagy felelevenítette a maga kisebb-nagyobb tudományos műhelyeit, és ez különböző volumenű, de mindenképpen számottevő eredményeket hozott. Külön kiemelést érdemelnek az erdélyi magyar tudomány, az Erdélyi Múzeum Egyesület teljesítményei. Méltánylást a mostoha körülmények között is figyelemreméltó kárpátaljai, szlovákiai, horvátországi munkák. Szinte számbavehetetlenek a múzeumok, könyvtárak, a talponmaradásukért küzdő művelődési központok kiadványai és rendezvényei. A különböző kiállításokon rendszeressé váltak a művelődéstörténeti installációk, rekonstrukciós életképek, látványberendezések. A különböző társadalmi egyesületek szinte ontják a művelődéstörténeti előadásokat. A pályázati rendszer jóvoltából ugyancsak számottevőek a különböző korszakok valamely szegmentumát feldolgozó egyéni művelődéstörténeti vállalkozások.

Szántó Árpád

A kései reneszánsz humanizmus vallástörténeti vetületei

Radikális szakítást kezdeményezett 1517-ben az egyházi életen, sőt a keresztény valláson belül a reformáció. Az úttörő Luther volt (Martin, 1483—1546), akinek a szépirodalmi jelentősége is korszakos: az újkori Európában ő indítja el a nemzeti nyelvű bibliafordítások sorát azzal, hogy a német nyelvű teljes szöveget 1534-ben jelenteti meg.

Petrarca (Francesco, 1304—1374) tudós humanista, a levél műfaj mestere, költőként a modern szerelmi líra előfutára. Ifjúkorában Avignonban él, a pápai udvarban; a hazaszeretet első költői kifejezője az Itáliám c. verse (Italia mia). Cicero szövegeinek gyűjtője és gondozója volt, latin nyelvű irodalmi munkássága is jelentős; a humanista szellemű új latin epikus költészet — Vergilius követésével — az ő Africa c. művével született meg. Mindezekért 1341-ben Rómában koszorús költővé avatják. Legmaradandóbb műve mindazonáltal a Daloskönyv (Canzoniere, 1342—1347 közt) toszkán nyelvjárásban írt versekkel, a szerelmi vágyakozás édes-keserű érzéseiről. A kötet előbb a Laura életében született verseket tartalmazza mintegy lírai naplóként, majd az őt elsirató verseket. Jellegzetes műfaja a dal ("canzone"), gyakori versformája a szonett. Szerelmének a "Laura" nevet adja (szójátékokra adva lehetőséget, számos jelentést ötvözve). A világirodalom szerelmi költészetében az ő nyomában született meg a "petrarkizmus" irányzata.

Boccaccio (Giovanni, 1313—1375) a novella megteremtője, a szórakoztató történetmondást emelte az írásbeliség szintjére. Hőskölteményeket is írt, valamint az olasz irodalomban elsőként regényeket is. Főműve a Dekameron (Decamerone, 1348—1358) c. novellagyűjtemény: összesen száz kisepikai szöveg a földi boldogságról és az emberi fonákságokról. A történeteket a pestis elől menedékbe húzódó fiatalok mondják el — az életerő diadalát is példázva.

Az angol Chaucer (Geoffrey, 1340—1400) Boccaccio követője volt, a Canterbury mesék (The Canterbury Tales, 1386 körül) c. verses gyűjteményében a mesélők (a vértanú Thomas Becket sírjához zarándoklók) tanulságos, zömmel erősen gunyoros és pajzán történeteket mondanak.

Ferdinánd Igor

A klasszicista metonímiák és a metafora

A XVIII. századi klasszicizmus jellegzetes szépirodalmi műfajai voltak az eposz (komikus változataival is), a tragédia, az óda (a pindaroszi dicsőítő és gyönyörködtető változataiban, ill. a horatiusi tanító válfajában), az epigramma, a tanmese, a tanköltemény, a nevelődési regény, az államregény, a szatirikus regény és az episztola.

A klasszicista harmóniaelvet szolgáló nyelvi jelenségek: a magasztos hangulatú, választékos szókincs, az egyetemesítés pl. elvont főnevekkel, a dinamizmus igei stílussal, a világos, egyedi képek, a közeli névátvitelen alapuló metaforák, az ok-okozati alapú metonímiák, a tömörség és sűrítettség, a lezárt szerkezet pl. a klasszicista körmondatban, a mitológia felelevenítése, antik időmértékes ritmus; általában a harmóniát és a fennköltséget kifejező mindenféle eszköz. A romantika a klasszicizmust felváltó irányzat a felvilágosodásban, pontosabban a szentimentalizmusban és a Sturm und Drang-ban gyökerezik. Elnevezése a francia „roman” = regény szóból ered, de a középkorban így nevezték az anyanyelven írt elbeszélő műveket is. Maga a stílus az irodalomból fejlődött ki. Forrása illúzióvesztés, kiábrándulás a „józan ész” eszményéből, csalódás a polgári társadalomban. A napóleoni háborúk és a forradalmakkal terhes Európa; majd a tőke kora hol lelkes, hol pedig pesszimista szemléletet váltott ki a művészekből.

Jellemzője a tudatos szembefordulás a klasszicista mértéktartással. Meghirdeti a művész teljes szabadságát, az egyéniség kultuszát. „Liberalizmus a művészetben”, ahogy Victor Hugo mondaná. Képzelet és érzelem az alkotói munka legfőbb ihletforrása. A nagy mindent elsöprő szenvedély kerül előtérbe a klasszicista mértéktartással szemben. Eredetiség az alapvető követelmény: az alkotó zseni, aki új témák, új életérzés, új műfajok, új kompozíciós szerkezeteket teremt; a töredékességet is kedvelő „belső formát” kedveli.

Felbontja a hagyományos klasszicista formákat és vegyíti a hangnemeket; mindent líraizál: pátosz és irónia jellemzi; a verses regény, drámai költemény, a kevert műfajúság kedvelője. Jellemzi a múltba fordulás, saját nemzeti múltba, a nemzeti tartalmak keresése. A népi kultúra felfedezése. Nemzeti mitológia teremtése. Egzotikum (különleges távoli, idilli világ) és orientalizmus (török, arab, újgörög, keleti őshaza felé fordulás a sivár jelenből). Az antik világ helyett a rejtelmes középkor, gótika kerül az érdeklődés középpontjába. Egyre nagyobb érdeklődéssel fordultak a középkor, s azon belül is elsősorban a gótika felé. A történelemnek hangulatteremtő varázsa lett, volt benne valami megfejtésre váró, az ismeretlenségével vonzó titokzatosság. Ennek hatására az érdeklődés kezdett kiterjedni arra is, ami nem az időbeli, hanem a térbeli távolsága miatt volt addig ismeretlen.

Európa felfedezte a távol-keleti kultúrák különös világát s általában a Kelet építészetét. Mindebből a romantikus klasszicizmus mellett a romantika két jellegzetes főiránya bontakozott ki: a gótikát felelevenítő és a Keletről ösztönzést merítő romantikus stílus.
A romantika másik éltető forrása a polgári társadalmak születésével együtt kifejlődő nemzeti tudat. A nyelv, a kultúra közösségén alapuló összetartozás igazolása mindenütt felszította a népek saját történelmi múltja iránt az érdeklődést, ami aztán a művészetekben is a nemzeti romantika különféle változatait alakította ki. Szándéka szerint ez a más népekétől különböző, nemzeti sajátosságok érvényesítésére törekedett.

A romantika a vele egy tőről sarjadó klasszicizmus ellenáramlata. Az tör fel benne, amit a klasszikusokhoz kötődő stílus visszafojtott: az általános érvényűvel szemben a különlegesen egyszeri, a sajátos, az egyedien természetes.

Az építészetben e korszak legnagyobb érdeme az újító merészség. A klasszikus szabályok kötöttségeitől megszabadult, egyéni formálás lehetőséget adott arra, hogy kipróbáljanak olyan anyagokat s olyan szerkezeteket, amelyek a hagyományos építésmódtól idegenek voltak. Az építészetben ilyen új anyag volt a 18. század második felétől az öntöttvas.

Maróti Gábor

A rituális öltözék liturgikus jelentései

A legkorábbi vallási ábrázolások világszerte arról tanúskodnak, hogy a teokratikus közösség szellemi vezetői megkülönböztető öltözéket viseltek. A varázsló, sámán, pap, király ruhája általában az elkülönülést és a kultusz címzettjével történő azonosulást fejezi ki, ami arra figyelmezteti a jelenlévőket, hogy a különleges öltözék viselője magasabb rendű üzenetek és információk közvetítője. A zsidó-keresztény vallási kultúra korai szakaszában jellemző a kultuszvezető megkülönböztető öltözete, majd a kereszténység első periódusában nem találunk kifejezetten a kultusz megkülönböztető szerepazonosító jelképeként használt rendszeresített és központi jelleggel terjesztett ruhadarabokat. A római liturgia aranykorától válik általánossá a rituális fegyelem keretében terjedő központilag rendszeresített normatív ruhaviselet.

A keresztény liturgia öltözékalkalmazása nemcsak a hagyomány követése, hanem az áldozati cselekmény közelében ünneplő közösség szerepfelfogását is tükrözi. A liturgikus cselekményt vezető püspök és pap szerepe megegyezik a rituális közösséget vezető Krisztus személyével, tehát az öltözékviselet célja egyrészt megkülönböztető jellegű: az oltár körül álló hívők cselekvési minősége nem azonos az áldozatot bemutató személyek jel szerepével; másrészt abban az értelemben azonosulást és egyesülést fejez ki, hogy valamennyi áldozatbemutató püspök és pap a megfelelő ünneprendnek megfelelő időszakban ugyanabban az öltözékrendben végzi a liturgikus szolgálatot, kifejezve az egységet Krisztussal a kultusz közvetítőjével és címzettjével. Ez az azonosító és megkülönböztető eszközalkalmazás a rituális öltözéket a liturgikus szimbólumértelmezés központi elemévé formálta az elmúlt másfél évezredben.

A II. Vatikáni Zsinatot követő időszakban néhány teológus és hívő félreértette a reform irányait és célját, ezért a liturgikus öltözékek kritikájaként azok szimbólumértelmezési nehézségeire hivatkozva olyan érvekkel próbálták helyettesítési lehetőségek nélkül felszámolni a szertartásban használt ruhákat, amelyek nem a liturgia alkalmazástechnikájára vonatkoztak, hanem általános egyháztani és szerepfelfogási ideológiákban keletkezett képzetekkel szándékozták pótolni az öltözékszimbolika tartalmát. Más szélsőséges gondolatkísérletek arra irányultak, hogy a liturgiában a részvétel reprezentációja érdekében a hívők is kapjanak olyan megkülönböztető ruhát, ami a szertartásokban elkülöníti őket azoktól, akik nem vesznek részt az ünneplésben.

Ezekkel a félreértésekkel szemben a liturgia szent öltözékei nem üresítik ki a jelenlévő hívők áldozati aktivitását és nem távolítják őket az oltáron történő misztérium-jelenség beavatási lehetőségétől, hanem hatékonyan és az áldozati cselekmény méltóságához illő ünnepélyességgel jelzik a liturgia üdvrendi monumentalitását. A felszentelésben nem részesült krisztushívők liturgikus öltözéke az általuk legértékesebbnek értékelt ruhadarab, amellyel azt jelzik, hogy az emberi méltóság legtisztább állapotában kívánnak érintkezni a megváltás forrását jelentő örök liturgiával.

Rohonyi Alexa

A kelet-európai szimbolizmus misztikus keresései

A szimbolizmus őshazája Franciaország, de ez az irányzat a klasszikus modernség egyik legmozgékonyabb, legváltozékonyabb ágának bizonyult, így az angol és a német lírában is jelentős szerepet kapott. Wilde (Oscar, 1845—1900) az angol "l'art pour l'art" legjelentősebb képviselője, a művészi szabadság és szabad szellem megvalósítója. A művészetet az abszolút szép kifejeződésének tartottaYeats (William Butler, 1865—1939) költő, drámaíró és színigazgató volt, költészete a romantikában gyökerezett, majd fokozatosan szerves szimbólumrendszert épített fel. Versvilágában a rózsa kapta a központi szerepet. Kiemelkedő költeménye A második eljövetel c. alkotása (The second Coming, 1920), az európai civilizáció széthullásának veszélyéről. Rilke (Rainer Maria, 1875—1926) osztrák szimbolista költő, az objektív (tárgyias) líra legnagyobb alakja. Az élet teljességének igénye hajtja, misztikus istenkeresés fogalmazódik meg költeményeiben. Híres versei: Archaikus Apolló-torzó (Archäischer Torso Apollos, 1908) és A párduc (Der Panther, 1903).

George (Stefan, 1868—1933) német költő, Mallarmé híve. Impreszionista, majd patetikus verseket költ, pályája csúcsán a költészettel az isteni szféra meghódítására vállalkozott. Hatott pl. Szabó Lőrincre. Hofmannstahl (Hugo von, 1874—1929) osztrák költő, drámaíró és elbeszélő; a szimbolizmus főként a pályája elejét jellemzi. Az orosz irodalomban Brjuszov (Valerij Jakovlevics, 1873—1924) és Blok (Alekszandr, 1880—1921) a vezető szimbolisták.

Valéry (Paul, 1871—1945) kései francia szimbolista költő A szimbolizmus a színpadon is megjelent. Ibsen életművét a második pályaszakaszán jellemzik szimbolista drámák. Maeterlinck (Maurice, 1862—1949) belga költő lírai verseiben a dekadencia fejeződik ki a szimbolizmus formanyelvén. Drámáiban is a lélek titokzatos mélységei, a sors kiismerhetetlensége, a meseszerűség jelenik meg hallucinációkkal, homályos utalásokkal, elmosódó jelzésekkel, folklorisztikus elemekkel. Kiemelkedő színdarabja A kék madár (L'Oiseau bleu, 1909). A Pelléas és Mélisande (P. et M., 1892) c. színművéből Debussy operát írt. Hauptmann a naturalista korszaka után szimbolista drámákat is szerzett, pl.: Az elsüllyedt harang (Versunkene Glocke, 1896). Ezután a klasszicizmus felé fordult. Strindberg szibmbolista drámái pl. az Álomjáték (Ett drömspel, 1901) és A kísértetszonáta (Spöksonaten, 1907). Yeats a naturalista drámajátszást elutasította, és a japán színház eszköztárából kölcsönözve alakított ki újszerű színvilágot (a vers, a zene, a tánc, az ének és a maszkok alkalmazásával).