Történelem, kultusztörténet és művelődéstörténet a magyar tudományban

A művelődéstörténet növekvő jelentőségét jelzi, hogy az összefoglaló történeti művek általában mind tartalmaznak művelődéstörténeti fejezeteket (,Magyarország története’, ,Erdély története’, ,Magyarok Európában’ sorozat stb.) A történettudományi és más társadalomtudományi szakfolyóiratok és ismeretterjesztő lapok különböző mértékben, de rendszeresen hoznak a hazai és az egyetemes művelődéstörténet körébe (is) vágó tanulmányokat és közleményeket. ,Magyar művelődéstörténet’ címmel több rövidebb-hoszszabb áttekintés látott napvilágot vagy van készülőben – tudomásom szerint. A különböző könyvkiadók ugyancsak preferálják a művelődéstörténeti témákat. Az ismeretterjesztés új formáit megvalósító fórumok előszeretettel merítenek témát és anyagot a művelődéstörténet köréből, a tévé is jelentkezett egy magyar művelődéstörténeti sorozattal. Művelődéstörténeti fejezetek CD-n is kaphatók. S a hazai múzeumok egyedül az anyagi fedezet hiánya miatt nincsenek felszerelve a nyugati országokban már általában a látogatók rendelkezésére álló számítógépes információs rendszerekkel. A hazai művelődéstörténet több évtized óta interdiszciplináris jellegű, az Akadémiai Művelődéstörténeti Bizottság tagsága a különböző társadalomtudományi ágak egységét képviselte. A hazai művelődéstörténeti műhelyek és kutatók az utóbbi évtizedben gyorsan befogadták az új irányzatokat. Szembetűnően nőtt az érdeklődés az egyetemes történeti témák és az európai kultúrákon kívüli kultúrák iránt. Különösen pedig az új szakágazatok gazdagították a magyar művelődéstörténetet mind tartalmi, mind módszertani vonatkozásokban (ikonológia, ikonográfia, hermeneutika, emblematika, antropológia, informatika-történet, életmódtörténet stb.) Külön említést érdemel az igen jó nemzetközi visszhangot kapott kultusztörténeti csoport munkája. Megjelentek a hagyományos társadalomtudomány szakok és a természettudományok érintkezési területét átfogó vagy integráló szakágazatok, például etnobotanika, környezeti régészet, történeti ökológia stb.) Kialakultak az udvari kultúra és a különösen nagy érdeklődést keltő elit kultúra – népi kultúra kölcsönhatásainak vizsgálatai. Láthatóan nőtt az érdeklődés az interetnikus kapcsolatok, a vallási közösségek élete, az egyéni hitélet, az asszociációs szférák s olyan témák iránt, mint az alkímia, a titkos társaságok, marginális rétegek múltbeli kultúrája stb. A hazai művelődéstörténet különböző vonatkozásai – összefüggésben a magyar történelem, az irodalom, a tudományok, a művészetek egyetemes beágyazottságával és regionális, majd nemzeti sajátosságaival – folyamatosan témák a hazai és a külföldi nemzetközi konferenciákon (például mátrafüredi konferenciák, a honfoglalás millecentenáriuma, a hungarológiai nemzetközi kongresszus Rómában és Nápolyban). A nemzetközi kapcsolatok főleg személyi jellegűek, de nagyon sokrétűek (vendégtanárok, ösztöndíjak, konzultációk stb.) Ez az itt csupán nagyvonalúan vázolhatott üdítő sokrétűség és sokféleség egyszerre jelzi a művelődéstörténet iránt növekvő érdeklődést, a társadalomtudományok nyitottságát és termékenységét. A hazai művelődéstörténet színvonalában nincs elmaradva a nyugati országok hasonló műveitől, az egyetemi oktatás tartalmában nem rosszabb, sőt több vonatkozásban jobb a nemzetközi átlagnál. Ugyanakkor tagadhatatlan a magyar művelődéstörténeti diszciplína néhány súlyos problémája.

Vanda Gábor

A reneszánszot követő európai vallási és közéleti recepciók

A reformáció termékeként születik meg az irodalomban az utópia: az angol humanista Morus Tamás (Thomas Moore, 1478—1535) Utópia c. könyve (1516) az Amerikában járt tengerészek elbeszélései alapján fogalmazódik, az eszményi államról szól, így teremt műfajt. A reneszánsz irodalom Angliában a legmagasabb szintre a drámában fejlődött. Az angol megújulás szellemi elődei a klasszikusok (pl. Seneca) és a humanisták (pl. Machiavelli és Montaigne)

Shakespeare (William, 1564—1616) angol drámaíró és költő, a világirodalom kiemelkedő alakja. Összesen 37 drámája között tragédiák, királydrámák, súlyosabb és könnyedebb vígjátékok, románcok (regényes színművek). Szonetteket is szerzett egy "fekete hölgy"-höz. A középkori és a reneszánsz világnézet konfliktusait ábrázolta, korának társadalmi-történelmi válságait. Hőseinek bonyolult belső küzdelmeit kivételes pontossággal és plasztikussággal ábrázolta. A nyelv mestere is volt.

Milton Elveszett Paradicsom (Paradise Lost) c. műve Dante Isteni színjátékának párja, protestáns szellemiséggel. A francia irodalomban a könyvnyomtatással a népszerű irodalom virágzásnak indul: a népkönyveksorában jelentkezik Rabelais (François, 1494—1553), a humanista életöröm és tudásvágy humoros kifejezője. Kiemelkedő sikere a Pantagruel (1532) a féktelen étvágyú hős kalandjaival.

A francia nyelv és a vers kifejező képességének növelésére 1549-ben mozgalom indul "Pléiade" néven. Ronsard (Pierre de, 1524—1585) petrarkista költő volt, antik minták alapján a francia nyelv és költészet felemelője, a szerelmi líra nagy alakja. Az ún. "Pléiade" irodalmi csoport vezetője, egyben IX. Károly udvari költője.

A humanista bölcselet jeles alakja Montaigne (Michel Eyquem de, 1533—1592). Megteremti az esszé műfaját, a nevét is ő adja Esszék (Essais I—III., 1580—1588) c. könyvével. A műfajok között a reneszánsz évszázadai során a legnagyobb becsben — még mindig Arisztotelész hatására — az eposz és a dráma állnak. Idővel uralkodóvá válik az örök emberi vonások ábrázolása heroikus (Shakespeare), ironikus (Ariosto) vagy szatirikus (Rabelais, Cervantes) módon.

A reneszánsz irodalom jellegzetes műfajai: a nemzeti nyelvű eposz (a klasszikus hagyomány és a verses lovagregény összekapcsolásával), az idillikus leírás, a komédia, a pásztorregény és a pásztordráma, Boccaccio révén a novella, a bölcselkedő-szellemes próza, az angol irodalomban (mint a műfaj határán álló versforma, Petrarca hatására is) a szonett, Shakespeare drámatípusai, köztük pl. a románc, a spanyol irodalomban a pikareszk regény, a franciáknál az esszé (Montaigne). A korszak végén megjelenik a modern regény (Cervantes), sőt az első történelmi regények is.

A reneszánsz korban a dráma fejlődése felgyorsul. Eleinte a klasszikusok (Szophoklész, Plautus, Terentius, Seneca) tragédiái és komédiái kerülnek színpadra eredeti (görög, ill. latin) nyelven, és egy ideig az új darabok nyelve is a latin, de aztán fordítások születnek az antik művekből, előre mutatva a francia klasszicizmus irányába. Az új alkotások tárgya immár a földi élet. A középkori rituális drámaformákat fokozatosan háttérbe szorítja a komikus világi színjátszás, pl. a francia "farce" a Pathelin mester c. darabbal. A meghatározó műfajok: eleinte a vígjáték, aztán az iskoladráma, majd a nemzeti nyelvű komédia. A korszak végén a meghatározó műfaj már a mély tartalmú tragédia, magasztos hangvétellel.

A színész még Shakespeare korában is alacsony rangú mulattató, "jongleur", de Nyugat-Európában a színészet ekkortájt kezd hivatássá emelkedni. A reneszánsz stílus először a képzőművészetben fejlődött ki. A harmonikus, szimmetrikus formák, a zárt kompozíció, az ember és természet összhangja, a valóság részletes megfigyelése, a tipizálás és az idealizálás is jellemzi.

Az irodalomban a reneszánsz elején a legmagasabb rendű szerzői eljárás az "imitatio", az antik minták formai utánzása. A latin nyelvben az antik retorika (Cicero, Quintilianus) szabályainak követése idomos, majd teret hódít a szabad szellemesség (Erasmus). A reneszánsz nyelv színekben gazdag, változatos, egyéni. A költő a szókincs legkülönbözőbb rétegeiből válogat. A szövegekben az emelkedett, fennkölt stílus és az élőbeszéd egyaránt megjelenhet.

Maróti Gábor

A népi jámborság értéke és kritikája

Mindaz a rituális gyakorlat, ami a közösség részvételével, az Egyház által jóváhagyott vagy legalább eltűrt módon, de nem a kihirdetett liturgikus forrásokkal való közvetlen szövegösszefüggés keretében történik, a népi jámborsághoz tartozik. Ez nem egy átmeneti vagy véletlen folyamat és nem is pótcselekvés, hanem beleillik az ember üdvösségére vonatkozó tervbe.

A liturgiára jellemző, hogy dialogikus szerkezetű: nem elsősorban és leszűkítő jelleggel a szertartások szövegeiben, hanem ennél átfogóbb módon, a liturgia címzettje és a rítusalany között és ezt a párbeszédet Isten kezdeményezi. A liturgiatudomány és a Tanítóhivatal álláspontja alapján a népi jámborság erre a kezdeményezésre az egyik igazolható és az Egyház történetében hitelesedett válasz, a hivatalos istentisztelettel szemben azzal a különbséggel, hogy nem isteni vagy egyházi alapítású, mint a szentségek vagy a szentelmények, hanem a közösség spontán és bizalmas, bensőséges és gyakran személyes istenkapcsolatának a konkrét üdvtörténeti helyzetben életszerű definíciói és hitvallásai. A II. Vatikáni Zsinat a liturgikus kultúrával kapcsolatban több ajánlásban és végrehajtási utasításban kifejezte az Egyház inkulturációs szándékát: amennyiben lehetséges, a szertartások feleljenek meg a népek kultúrájának és lelki igényeinek. Minden részletre nem alkalmazható ez a pasztorális elv, ugyanis a kinyilatkoztatott formák érinthetetlenek a liturgiában, de a népi jámborság a liturgikus gyakorlatnak az a sajátos fóruma, amelyben szabadon és a közösség kezdeményező kreativitásának keretében érvényesülhet az inkulturáció elve.

A lelki igényekhez való alkalmazkodás csak abban az esetben megengedhető, ha a liturgia vázát képező teológiai realitástartalom hiánytalanul érvényesül és a szimbólumértelmezés lehetővé teszi a kinyilatkoztatás logikájának és igazságának a kifejeződését. A népi jámborsági gyakorlatokban érdemes odafigyelni a cselekmények jelrendszerét kevésbé meghatározó, de a teológiai összefüggések súlypontjait mégis megzavaró részletekre, hiányosságokra (pl. Jézus és a Teremtő személyének összekeverése); mert ezeket könnyen tisztázni vagy pontosítani lehet.

A liturgikus népszokásokkal kapcsolatban is kijelenthető, hogy a hívőket a Szentlélek vezeti (vö. Róm 8,14), ezért nem állítható, hogy ezek nem egyházi vagy liturgiára irányuló cselekmények. Jellemző téma a Teremtő hatalmának és jóságának a csodálata (szekvenciák, népénekek, himnuszok), de nem példanélküli ezekben a véletlen felületesség, amikor nem tisztázódik egy-egy szövegben, hogy a Szentháromság melyik személye a megszólított. Általános, hogy az antropomorf ábrázolások hiánya következtében a népi jámborsági gyakorlatokban a Szentlélek tematikusan aránytalanul alulfoglalkoztatott és miközben kiemelik a Megváltó szeretetét és együtt szenvedését, együttérzését az emberrel; kevésbé ábrázolják a feltámadást és az Úr megdicsőülését. Arra van szükség, hogy a Krisztus szenvedése iránti tisztelet minden népi ájtatosságban résztvevő hívőt elvezessen a szentmisében való teljes részvételre.

Draskóczy Levente

A karolingtól a romantikáig terjedő építéstörténeti stílusmódosulások és egységesülések

Az építészetben érvényesül leginkább a történelmi múlt felé fordulás: az antik művészet helyett a középkor stílusirányait részesítették előnyben. Ez különösen a neogótikus stílusban nyilvánul meg, de találunk neoromán, neoreneszánsz stílusokra példát is, sőt a keleti, bizánci, mór és román stíluselemek keveredtek is. Viollet-le-Duc (1814–1879) építész-művészettörténész, aki helyreállítja a párizsi Nôtre-Dame-ot, a Saint Chapelle-t; nagy hatású könyvet is írt A 11–16. századi francia építészet magyarázó szótára és A francia bútorművészet a Karoling-kortól a reneszánszig címmel. De ösztönzően hatott a kölni dóm építésének folytatása is a középkori emlékek utánzására (középület, templom, lakóház). Ez szolgaian, a kőarchitektúra alkalmazásával, vagy helyette utánzó, de vasszerkezet felhasználásával is történhetett, és a stílusformák szabad alkalmazásával. Aszimmetrikus, festői, középkori hangulatú épületek születtek, amelyeknél már a kényelmi szempontok, a rendeltetés is fontossá vált. Új épülettípusok (pályaudvar, áruház, bank, gyár, tőzsdepalota, kiállítási- és szerelőcsarnok) „igényelték” a vasszerkezeteket, üvegcsarnokokat; az öntöttvas és hengerelt acél hatalmas téráthidalási lehetőségeit, s adtak könnyednek tűnő szerkezetet, nagy világossággal.

Az új stílus kialakításában Anglia volt a kezdeményező. Ott épült fel a 19. század elején a keleties romantika egyik legjellegzetesebb alkotása, a brightoni királyi nyaraló; ott bontakozott ki a romantika egyik főirányát meghatározó gótikus újjászületés (angol megnevezéssel a Gothic Revival), amelynek nagyhatású emléke a londoni Parlament; ott keletkezett az öntöttvas-építészet legjelentősebb műve, a londoni Kristálypalota; s ott született meg már a 18. század első felében a szabad természet benyomását keltő, hangulatos ligetekkel, kis patakokkal, festői romokkal kiképzett romantikus tájkert (az ún. angolpark). Restaurálták a régi, középkori romokat, vagy műromokat építettek a parkokban.

A Westminster 1834-ben leégett palotája helyett, a megmaradt középkori részek felhasználásával Sir Charles Barry és Augustus Welby Pugin tervei szerint épült, 1837-től 1852-ig. Csak a részletképzés romantikus, de olyan színvonalon, az egész felépítést átható erővel, hogy az összképet döntően ez határozza meg. A gótizáló architektúrát Pugin tervezte. A romantikus kor e késői változatában, a függélyes (Perpendicular) gótikában vélte felfedezni az angol nemzeti stílust. Pugin ezt alkalmazta a Parlament épületén.

A korszak egyik legjelentősebb építménye a londoni Kristálypalota, nem stílusjegyei, hanem keletkezési idejét tekintve sorolható csak a romantikus építészet körébe. Öntöttvas szerkezete a kor újítása, amely technikai szempontból is a század egyik csúcsteljesítménye. Az építmény az 1851. évi, első Világkiállítás céljaira épült. Tervezője Joseph Paxton (1803–1865), nem volt építész, sem mérnök, hanem az egyik hercegi udvar főkertésze, aki számos üvegházat (pálmaházat) készíttetett saját elképzelése szerint. Ezek elvei alapján tervezte meg az öntöttvas szerkezetű, teljes felületén üveggel határolt - megközelítően 72000 m²-es alapterületet lefedő, bazilikális rendszerű többhajós kiállító csarnokot –, az ún. Kristálypalotát. Paxton szabványosította a méreteket. Bebizonyította, hogy az ipari sorozatgyártás módszerei az építésben is hasznosíthatóak.

Holló Anna

A szimbolizmus kezdeteinek szellemi arisztokratizmusa

A szimbolista művész a jelenségvilág mögötti lényegi tartalmakat, az "ideákat" törekszik megragadni, ehhez fő eszközül az önmagukon túlmutató, sejtelmes jelentésvilágú jelképeket választja. Egy-egy mű képei rendszert alkotnak, melyek végtelenül sokféle jelentés-összefüggések felvillantására képesek. Más megfogalmazásban a szimbolizmus célja — a mű témájától, tárgyi világától függetlenül, ill. ezeken keresztül — a szépség, a magasrendű értékvilág megközelítése és kifejezése. A szimbolizmus ilyenképpen átfedésbe kerül a klasszikus modernség másik két irányzatával, az öncélú művészettel (a "l'art pour l'art"-ral) és a parnasszizmussal.

Jellegzetesen szimbolista nyelvi eszköz még az újszerű szókapcsolat, az erőteljes zeneiség és a szinesztézia is. A szimbolizmus — a klasszikus modernség irányzatain belül — a nyers valóságábrázolásra törekvő naturalizmus ellentéte. A szimbolista művészek (költők) vezető csoportja az 1880-as, 1890-es évtizedben szerveződött, eleinte dekadenseknek nevezték magukat, szembehelyezkedve a kisszerű polgársággal. A hagyományos kultúra és művészet elavultságát érzékelték, el kívántak attól különülni (ld. "elefántcsonttoronyba" vonulás), szellemi arisztokratizmusba menekültek, vagy elvállalták akár a bohém magatartást is. A "szimbolista" megnevezés utólag, Moéras (Jean, 1856—1910) programadó cikke (1886) révén született.

A "szimbólum" szó etimológiája: a görög "szümballein" ('összeilleszteni, egybevetni') a latin "symbolum" szón keresztül jelenti a titokzatos, csak a beavatottak számára megfejthető jelt. (A kettétört tárgy csak összeillesztés révén azonosítható, és így érvényesíti pl. a megállapodást vagy az információt.) A szimbolizmus mint irányzat azonban már mást, többet jelent: a jelképek rendszerével élő sajátos kifejezésmódot.

A szimbolizmus elődje Baudelaire (Charles, 1821—1867) aki a Kapcsolatok c. versében (Correspondances, 1857) ölti szavakba, hogy "jelképek erdején át visz az ember útja". Ő a modern francia líra elindítója; az elvont eszmények, elsődlegesen a szépségeszme híve. Tematikusan felépített kötete A Romlás virágai (Les Fleurs du Mal, 1857), melynek alapellentéte az ideál és a romlottság kontrasztja. Jellegzetes versformája a szonett. Híres verse a művész elkülönültségérőlAz albatrosz (L'Albatros, 1841).

Verlaine (Paul, 1844—1896) a szimbolizmus vezéralakja, bohém, az "elátkozott" generáció tagja. A Költészettan (L'Art poétique, 1874) című szimbolista programversében a költészet legfőbb elemének a zeneiséget hirdeti. Az Őszi chanson (Chanson d'automne, 1864) a dekadens életérzés kifejeződése magas fokú poétikussággal.

Rimbaud (Arthur, 1854—1891) "kölyökzseni". Virtuóz verselő, látnok-poéta; az érzékek tudatos, aprólékos összezavarásával alkotott. Legismertebb verse A magánhangzók szonettje (Voyelles, 1871), ebben a "megfelelések", azaz kapcsolatok, korrespondanciák teremtésére sorol fel példákat, a szimbolista költői technika ujjgyakorlataként. A Részeg hajó (Le Bateau ivre, 1871) a szimbolista látásmód egyik legteljesebb megnyilvánulása.

Mallarmé (Stéphane, 1842—1898) francia költő. Parnasszista műgonddal dolgozott, fellazította a grammatikát, megnövelte a szó értékét. A szépség és a szellem költője volt; a költészetet a szépség egyetlen tökéletes megvalósítójának tekintette. Műveit sejtelmesség, mitikusság és zeneiség hatja át. (Pl.: Sóhaj, 1864). Az Egy faun délutánja c. költeményét (L'Aprčs-midi d'un Faune, 1865) Debussy megzenésítette.