A magyar művelődéstörténet asszociációs helyzetei ér történetképe

A magyar művelődéstörténet jelenlegi helyzetéről reális képet a tudományág egyetemes autonóm fejlődésének és nemzeti hagyományainak koordinátái között – röviden: Történelmi körülményeiben – vizsgálva kaphatunk. A hagyományos értelemben vett művelődéstörténet körében néhány évtized óta világszerte szembetűnő átalakulás zajlik. A tudományok differenciálódásának és integrálódásának folyamataival s a csaknem korlátlan lehetőséget nyújtó technikai eszköztár használatba vételével összefüggésben. A művelődéstörténet tárgyköre kibővült, módszere, fogalomrendszere megújult. Változott a tudományok közötti helyzete is. Többek között az asszociációs rendszerek, a befogadó közegek, a gazdasági, mentalitásbeli, környezeti, információs jelenségek iránti érdeklődés révén a szakágazatok határterületein mozog, s ami különösen érdekes, a természet- és élettudományok irányában is kibővült. Jelentősége az ezredfordulóhoz közeledve új értelmezéseket kapott. Többek között a századvég és a jövő kihívásai, a társadalomtudományokban világszerte észlelhető általános szemléletváltás következtében. Leegyszerűsítve: a determinisztikus törvények helyett a személyiség, az egyéni és társadalmi teljesítőképesség, a művelődés hatékonysága került előtérbe, nem függetlenül a kultúra mai, világszerte általánosan észlelhető devalvációjától és korunk értékválságaitól sem. A tágan értelmezett művelődéstörténet mint értékrendszerek története kerül az érdeklődés előterébe. A különböző korok műveltségét történeti kategóriaként értékőrző és értékhordozó sajátosságaiban vizsgálják. Az a felismerés, hogy egy kulturális közeg értékrendszere rendkívül lassan változik, bizonyos elemeit pedig továbbadják egymásnak a korszakok, a hosszú távú folyamatokra terelte a figyelmet, kialakítva az életfelfogások, szokásrendek, magatartásformák, kommunikációs mechanizmusok, szerepek, konflik32 R. Várkonyi Ágnes tusmegoldó készségek és interetnikus kapcsolatok története vizsgálatának új módszereit. A műveltség múltját az emberiség felhalmozott tapasztalatai összessége történetének tekintő felfogás, amelyhez minden nemzet hozzáadta a maga saját és tulajdonított értékeit, országok, szemléletek, iskolák változatos irányzatait alakította ki. Számos jele van, hogy a humán ismeretek iskolai oktatásában több országban is egyre inkább a művelődéstörténeti látásmód érvényesül. (Lásd az Európa Tanács nagyvonalú támogatásával működő „Európai Örökség Osztályok” programját, főleg annak a nyolcvanas évek eleji francia kezdeményezését, a nagyhírű „Classes du patrimoine” munkáját.) Az anyagi és szellemi kultúra egységét az életfelfogást, a megújulási készséget (lásd az osztrák programot), adaptációs és kommunikációs készségeket meghatározó szféráinak látják. Ugyancsak nagy figyelmet fordítanak a különböző civilizációs szinteken a tágan értelmezett kultúra integráló és identitást megtartó jellegére. A korszak egyik nagy kihívása a környezetpusztulás megállítása.

A realizmus a valóságábrázolás művészete. Egy irodalomtörténeti időszak meghatározó irányzatává a XIX. század közepétől vált, a romantika mellé zárkózva, annak ellentéteként. A XIX. századi realizmus — névváltozatai: "nagyrealizmus" vagy "polgári" vagy "kritikai" realizmus— fő céljai: a társadalmi valóság teljes körű és részletes ábrázolása, a jellem alapos és motivált megformálása, valamint a lélek mélységeinek feltárása. Társadalmi bázisa a polgárság, melynek ekkor létérdeke volt a társadalmi erőviszonyok objektív és átfogó tükrözése, a saját mozgásterének meghatározása, a visszahúzó társadalmi jelenségek és erők leleplezése. A realista művész magatartását (Flaubert megnevezésével) a szenvtelenség jellemzi, a valóság tárgyilagos és pontos megfigyelése.

A realizmusnak mint ábrázolási módszernek az alapeszköze a típus: szűkebb-tágabb csoportok általánosan jellemző sajátosságainak kiemelése, hangsúlyozása. Tipikus lehet a szereplő, a cselekvés, helyzet, a helyszín vagy a művilág bármely más eleme. A tipikus ellentéte pl. a különc, a társadalomtól elkülönülő figura, szélsőségesen egyedi vonások hordozója. A zsánerfigura: néhány vonással életszerűen megrajzolt, jellegzetes, de egyszersmind sajátos és érdekes alak.

A realista irodalom stílusa csak korlátok között határozható meg: a művész nyelvének az a stilisztikai jellegzetessége, hogy nincs jellegzetessége. A realista szövegben gyakori a részletezés, a beszélt nyelv sokféle fordulata. A szerző a szereplőket a rájuk jellemző nyelvi formákkal beszélteti. A XIX. századi irodalmi realizmus elsősorban az epikában jelentkezik. A lírában (a szubjektivitás műnemében) a realizmus mint az objektív ábrázolás módja közvetlenül nem valósulhat meg, de bizonyos sajátos kifejezésformákban megnyilvánulhat.

A drámában a XIX. század második felében általános törekvés, hogy a színpad a való élet pontos mása legyen. A főszereplők immár nem kiemelkedő hősök, hanem átlagemberek a maguk kisszerű életproblémáival; mindennek következtében a drámaiság (és ezzel pl. a tragikum) tartalma a modern korban gyökeresen megváltozik. Mindezen realista jegyek a korban naturalistának tartott és nevezett színjátszásban öltenek testet; a naturalizmus és a realizmus között nem mindig húzható éles határ. A "realizmus" szó egy 1855-ös párizsi kiállítás kapcsán lesz a század jellegzetes művészi törekvéseinek a neve, és utólag tekintik első szépirodalmi képviselőinek Stendhalt és Balzacot.

Pál Roland

A benyomások újszerű megragadása az impresszionista művészetben

A modernség Európában először a francia lírában arat átütő sikert. Baudelaire és társai körül kialakulnak a "modern" kultúra ismérvei: a művész szemben áll a közönséggel; újfajta versnyelvet igyekszik kialakítani; a hagyományos értékrend felbomlik és pluralizálódik; a kultúra, a műalkotás árucikké válik. A művészlét két szélsőséges formája: az elefántcsont-toronyba húzódás, illetve a bohém életvitel (az élvezetek hajszolása, az extrém külsőségek és viselkedések). A modern művész immár nem ábrázol, hanem sejtet és kifejez. Nem a társadalom vezetője, hanem magányra ítélt személyiség. Baudelaire szerint: a művész nem vátesz, hanem szuverén lény. A világképet illetően a lényeg a látszat mögött húzódik meg, a valódi értékek felmutatása a művészre háruló rendkívüli feladat. A költészetnek új nyelvet kell teremtenie, hogy teljesítse új feladatait. A képek a művilág centrumába kerülnek, különleges többletjelentéseket, összefüggéseket villantanak fel.

A befogadó is másként tekint a klasszikus modernség műalkotására, mint korábban. Kivételes fogékonysággal, lelki ráhangoltsággal, az érzelem és a képzelet megfelelő aktivizálásával — egyszersmind a praktikus és racionális tudattevékenység korlátozásával — esetleg rátalálhat a szöveg valamilyen jelentésre. Tudnia kell azonban, hogy abszolút és egyértelmű megértés lehetetlen, csupán egyéni műértelmezések születhetnek, végtelenül nagy számban.

Az új típusú művészet kialakulásának történetvázlata: a korábban romantikus Gautier 1831—1833-ban kifejti a költészetről, hogy az független a racionalista, haszonelvű társadalomtól (később ő az ún. "parnasszizmus" vezéralakja lesz). 1846-ban az angol-amerikai Poe a költészet alapelemének a "szép"-et nevezi. 1855-ben megjelenik az amerikai Whitman (Walt, 1819—1892) Fűszálak című verseskötete (Leaves of Grass), a szabad vers ("free verse") forradalmával. 1857-ben Baudelaire kiadja A Romlás virágai c. kötetét.

Az impresszionizmus a pillanatnyi hangulat, a benyomás művészete. Az irányzat neve is az ilyen jelentésű latin "impressio" szóból származik. Az új kifejezésmód több művészeti ágban kialakul, elsősorban a festészetben és az irodalomban (ezen belül a költészetben). Az elnevezés Monet egy 1872-es festménye (Impresszió, a felkelő nap) kapcsán született meg, de az irányzat kezdeményei az angol és francia festészetben már kb. az 1840-es évektől jelentkeznek.

A benyomások újszerű megragadásának célját az a felismerés alapozta meg, hogy az emberi szem (és a többi érzékszerv) a dolgokról tökéletlen képet rögzít, illetve a valóságelemekről sokféle érzéki képet alkothatunk, sőt az esetleges érzeteinket is sokféle módon dolgozhatjuk fel. A szabad ég alatt a festők a tárgyakat különféle körülmények (eltérő fényhatások) között másképpen látják, más technikával is kell tehát megörökíteniük. Az érdeklődés középpontjába kerül az égbolt és a víztükör, ill. ezek hatása a táj többi elemére. A körvonalak főszerepe megszűnik, a látványrészeket vonalkák és pontok alkotta tónusok jelenítik meg a vásznon.

Maróti Gábor

Az orgona tárgytörténete és liturgikus szerepe

Az orgona szó görög etimológiája (organon) leginkább az ’eszköz’ kifejezéshez vezet vissza bennünket, tehát nem kifejezetten a mai hangszerképzetünknek megfelelő fogalmat tartalmazza. Az európai nyelvek ezt a görög szót vették át (angol organ; latin organum; francia orgue; német Orgel). Hangszertípus alapján az aerofon hangkeltő eszközök közé soroljuk, mivel szinte valamennyi hangzó elem a levegő mozgásával rezonál, de a megszólaltatás kézzel és lábbal működtetett billentyűkkel történik. Az általános fogalomalkalmazás a kézzel használt billentyűzetet manuálnak, a lábbal mozgatott billentyűzetet pedálnak nevezi (mindkét szó a latin megfelelőből alakult ki).

A hangszer fejlődése a vallástörténet régmúlt időszakaiba vezet vissza. A mediterrán, főníciai hangszerelődöt korban jelentősen megelőzte a seng-nek nevezett ókori keleti aerofon instrumentum. Ezt a magyar terminológia szájorgonaként említi. A távol-keleten nemcsak kínai és japán, hanem indiai változatai is ismertek. A hangszertörténészek szerint közelebbi technikai kapcsolatot találunk a felfújható bőrzsákokkal működésbe hozott, pneumatikus elven működő orgonával, melynek nem szélládái voltak, hanem a zsákok légnyomása szólaltatta meg a sípokat, vezérlő elemek nélkül. Az európai régióban a hydraulis (víziorgona) elterjedésétől számítjuk az orgona történetének kezdetét, mert ez a hangszer már rendelkezik azokkal az alapelemekkel (szélláda, nyomás, összekötő szerkezet, billentyű, síp), amelyek a modern orgonára jellemzőek.

Az európai középkor zenetörténetét már jelentősen befolyásolta a regál, a portatív és a blockwerk. Ezek a későbbi barokk orgonát megelőző hangszertörténeti típusok technikai szempontból részben tovább érvényesültek az eszközfejlődés során. A portatív és a regál hordozható, nem jelentős súlyú és általában 40-nél kevesebb sípot tartalmazó, legtöbbször kézi fújtatású hangszerek voltak, kisebb nagyobb billentyűkkel. A regál kizárólag nyelvsípokat tartalmazott. Ezekből már fennmaradtak eredeti példányok is, míg a középkori blockwerkeket csak rekonstruálni tudjuk.

Ezt az időszakot (9-15. század) követően kezdődött az orgona fejlődése abba az irányba haladni, ami a jelenleg ismert zeneirodalmi és tárgytörténeti képzeteinket leginkább azonosítja a hangszer megjelenésével és hangképével. Magyarországon mind a négy említett korai orgonatípusra vonatkozóan rendelkezünk zenetudományi és tárgytörténeti információval. A manuállal és pedállal rendelkező barokk hangszerek általánosan elterjedtek az európai keresztény templomokban és jelentős mértékben hozzájárultak a liturgikus zene fejlődéséhez. Az orgonát tekintjük a szent zenében alkalmazott legméltóbb és legsokoldalúbb hangszernek, ezzel nem kizárva annak lehetőségét, hogy minden művészi tevékenység alkalmassá válhat a liturgia szolgálatára.

Elf Johanna

Az impresszionizmus hatása a drámai párbeszédre

Az irodalmi impresszionizmus a lírai költészetben bontakozott ki, de szerepet kaphatott az epikában is (itt is elsődlegesen a leírásokban). A lírán belül a hangulatlíra az igazi közege (szemben pl. a gondolati lírával). A jellegzetes impresszionista szövegtípus a hangulatkép. Az impresszionista irodalom fő nyelvi eszközei: a névszói ("nominális") stílus, az állókép, a látvány és az érzékletek (főként a sokféle látvány- és a hangélmény) megragadása és megfestése, a szinesztézia, a felsorolás, a mondat értékű szavak halmozása, a rövid mondatok uralma, a tagmondatok halmaza, és mindezek tetejében a hangszimbolika és a rendkívül erős zeneiség. Az irodalmi impresszionizmus önállóan is megjelenik, de a korszak modern műveiben még gyakrabban fonódik össze más modern (pl. szimbolista, szecessziós) stílusokkal.

Poe A holló c. versének sejtelmes, baljós, misztikus hangulata az impresszionista technika, főképp az erős zeneiség teremtménye. Baudelaire verseskötetében a pillanatnyi hangulat újszerű ábrázolására sok példa található, pl. az Őszi ének c. verse (Chant d'autumne, 1859) is impresszionista összkép kialakítása után válik szimbolikussá.

Verlaine egész életműve is inkább tartozik a szimbolizmushoz, de műveinek magas fokú zeneisége egyszersmind impresszionista jelenség is. Az Őszi chanson c. verse például egészében véve szimbolikus költemény, az elmúlás létélményét érzékelteti, de a hangulatfestés számos eljárását felhasználja. Rilke tárgyias költészete a látványelemek plasztikus ábrázolása révén telítődhet elvont jelentésekkel. Proust (Marcel, 1871—1922) a regény műfajában alkalmazta a hangulatfestés újszerű költői technikáit. Az érzékletek (színek, illatok, hangok, ízek, tapintások stb.) indítják el az asszociációkat, és lép át a történet (a gondolatmenet) egy másik síkra.

Csehov fő témája és egyben mondanivalója az orosz élet kilátástalansága. A monotónia, az enerváltság és céltalanság jelzésére a szerző a drámai műnem alapjait változtatja meg; a párbeszédet a vágyak és álmok tétova, homályos, tökéletlen megfogalmazására redukálja. Így lesz a színészi szöveg is a hangulatfestés eszközévé; a színpadkép és a rendező egyéb eszközei ezt a hatást kell erősítsék.