A művelődéstörténet integratív és izolatív szerepegyensúlya a magyar tudományos közéletben

A magyar művelődéstörténetet ma főleg a nagyfokú extenzivitás jellemzi. Az adaptációs készség is többnyire megreked a ténygyűjtés, leíró jelleg szintjén. Kevésbé jellemzőek – bár vannak –a az integrációt, a szintetikus látásmódot segítő munkák. Ilyen ígéret például a Balassi Kiadónál készülő ,Művelődéstörténeti Lexikon’ vagy ,Kézikönyv’. A Művelődéstörténet rendszerezett fogalmi és elméleti újragondolására ösztönöző munkák elszigeteltek vagy hiányoznak. Születtek színvonalas és szellemes meghatározások a művelődéstörténet új fogalmáról, de a különböző elméletek, irányzatok, elkötelezettségek termékenyítő párbeszéde elmaradt. Nemigen alakultak ki határozott profillal művelődéstörténeti iskolák és folyamatos kutatások. Így fordulhat elő, hogy a művelődéstörIskolakultúra 2000/4 35 R. Várkonyi Ágnes: A művelődéstörténet helyzete ténet lehet (divatos) cím csupán, korszerűsített vagy eladható csomagolása az egyszerű politikatörténeti áttekintésnek. Más jellegű probléma, hogy a kultúra egyik vagy másik jelenségére, szakterületére szűkítve kap a művelődéstörténet fogalma általános minősítést és ily módon hiányos optikát. A kritikák többnyire megrekednek a puszta és sietős tájékoztatás szintjén. A történeti rálátással a művelődési folyamatok egyetemes és magyar beágyazottságát elemző vizsgálatot elvégző érdemi kritika hiánya következtében minden mű ki van szolgáltatva az önkényes értékeléseknek és a gyors feledésnek. Ez a tudományszak értékválságával járhat, különösen tudományos generációváltások idején. Tanúi lehetünk nálunk is annak a világszerte észlelt folyamatnak, hogy a művelődés történeti kategóriáit és emlékeit kisajátítja a reklám, a szórakoztatóipar, az olcsó sikerekre vadászó szélsőségesség, a nézők igényeit, szellemi színvonalát alábecsülő televízió s a rövidtávú és lealacsonyító nyers piaci érdek. A hazai művelődéstörténet helyzetében a legfőbb probléma, hogy nem tudott megfelelően jelen lenni a nemzetközi, főleg az európai művelődéstörténetben. Bizonyos vonatkozásokban még az elmúlt évtizedekéhez képest is, általában pedig az ország jelenlegi súlyához viszonyítva folyamatosan hátrányos helyzetbe kerül. Tárgyszerűséget tartva szem előtt ismeretesek a hagyományos okok, a nehéz gazdasági helyzet stb. Most azonban – úgy látom – többről van szó, mint egy később, jobb időkben majd korrigálható sajnálatos jelenségről. Világszerte most zajlanak az elkövetkezendő évtizedeket, általában a hosszú távú folyamatokat meghatározó változások. Hogy mit jelent az, ha a magyar művelődés története kimarad az európai művelődéstörténetből, azt számomra JeanBaptiste Duroselle professzor munkája bizonyította. A Sorbonne emeritus professzora, a 19. és a 20. századi nemzetközi kapcsolatok történetének szakértője művelődéstörténeti kategóriákban vélte megfogalmazhatónak Európa önazonosságát. Könyve – ,L’Europe. Histoire de ses peup-les’ – szerint „az európaiság”-ot olyan tágan értelmezett művelődési kategóriák alkotják, mint a kereszténység, az államalkotás, a humanizmus, reneszánsz, reformáció, a tudomány, művészet, irodalom, tolerancia, polgárosulás, környezetvédelem. Ennek az „európaiság”-nak a történetéből a magyar művelődés teljesen kimaradt.

Martin Attila

A felvilágosodás francia kultúrtörténete és kultúratörténete

Voltaire (eredetileg: François-Marie Arouet, 1694—1778) francia író, filozófus, a felvilágosodás vezéralakja. Életműve hatalmas terjedelmű. Írt tragédiát Oidipusz címmel (Oidipe, 1717) — de aztán elfordult a görög-latin tárgykörtől —, epigrammákat, hőskölteményt IV. Henrik francia királyról Henriász címmel (Henriade, 1723), ezt rövid időn belül magyarra fordítja Péczeli József és Szilágyi Sámuel is. Filozófiai tankölteményei is születtek természetbölcseleti kérdésekről. Az értelem nevében támadta a társadalmi visszásságokat, emberi vétségeket. A Candide c. szatirikus regénye (1759) a világban minden szinten uralkodó ésszerűtlenség és erőszak ellen irányul, és végül a magánszférába (ill. a természeti létbe) való visszahúzódást hirdeti: "művelgessük kertjeinket".

Montesquieu (Charles-Louis de Secondat, báró, 1689—1755) jogtudós és író. Nagy műveinek sorát az Elmélkedések a rómaiak nagyságának és hanyatlásának okairól c. könyve nyitja meg (Considérations sur les causes de la grandeur des Romains et de leur décadence, 1734), az ókori latin "res publica" intézményrendszerének és erkölcsiségének elemzésével. Szépirodalmi és egyben filozofikus jellegű a Perzsa levelek (Lettres persanes, 1721) c. levélregény, a korabeli francia társadalom erkölcsi, vallási és politikai szatírája; ezzel a könyvével a szerző műfajt teremt. A törvények szelleme (De l'esprit des lois, 1748) államelméleti vizsgálódásokat összegez; Rousseau ezzel vitába szállva írta meg a Társadalmi szerződést.

A francia racionalizmus csúcsteljesítménye volt az Enciklopédia vagy A tudományok, a művészetek és a mesterségek értelmező szótára (Encyclopédie ou Dictionnaire raisonné des sciences, des arts et des métiers, 1751—1772, 1777). Szerkesztője Diderot (Denis, 1713—1784) filozófus, esztéta, regényíró, drámaszerző és műfordító; legjelentősebb saját szépirodalmi alkotás a a Rameau unokaöccse (Le Neveu de Rameau, 1761). Társszerkesztője volt a filozófus és matematikus D'Alembert (Jean de Rond, 1717—1783), szócikkeket írt az Enciklopédiába pl. Voltaire, Rousseau, Montesquieu és a kor számos jelentős francia gondolkodója.

Perjés Alexandra

A realista irodalom egzisztenciális dilemmái

Tárgyilagos, valósághű ábrázolású epika már a XIX. század előtt is született, pl. az angol Fielding (Henry, 1707—1754) Tom Jones c. regénye (1743): pikareszk hagyományt követve, de erős társadalomkritikai célzattal. A modern nagyrealizmus azonban a XIX. század 30-as éveiben alakul ki, elsőnek a francia irodalomban.

Stendhal (eredetileg Henri Beyle, 1783—1842) francia író. A Vörös és fekete c. regénye (Le Rouge et le Noir, 1830) a lelki fejlődésvonal részletes, folyamatos ábrázolásával megteremti az analitikus regényt. Julien Sorel "fordított Tartuffe", mert az álarc mögé a jobbik énjét rejti. A főhős megtett útja alapján a mű a "karrier-regények" sorába is sorolható: a társadalmi ranglétrán való felemelkedés az erkölcsi leépülést, züllést követeli meg, ezeket a műveket a két ellentétes mozgásirány jellemzi. Stendhal önmagát romantikus írónak vallotta, az eszmények iránti rajongás lehetőségeit kereste kora társadalmában — az utókor, főként az aprólékos lélekrajz alapján mégis realistának tekinti. Másik kiemelkedő műve a Pármai kolostor (La Chartreuse de Parme, 1838).

Balzac (Honoré de, 1799—1850) az 1830-as évek elején alakította ki sajátos ábrázolási módszerét. Célja a korabeli francia társadalom részletes és mélyreható feltárása volt. Regényeit 1842-től összefüggő ciklussá szervezte (Emberi színjáték, azaz La Comédie humaine címmel), visszatérő szereplőkkel, a pénz sorsokat alakító körforgásával. Kiemelkedő alkotása — és az ábrázolásmód első következetes megvalósítása — a Goriot apó (Père Goriot, 1834), mely az érvényesülés módjait (a lelkiismeret és/vagy egzisztencia dilemmát felállítva) élesen szembeállítja egymással. A szereplők rendszerét a társadalmi rétegződés alapján építi fel, az arisztokrácia és a polgárság ellentéte mellé a felkapaszkodó fiatalembert és a bűnözőt is odaállítja. Fontos írói technikája az aprólékos, részletes, pontos leírás, ennek iránya rendszerint kívülről befelé mutat, és így a mély lélekábrázolásra is vállalkozik. Stílusa bőbeszédű.

Flaubert (Gustave, 1821—1880) művészete a műgond és a szenvtelenség jegyében formálódott. Regényei romantikus elemekkel, a naturalizmus csíráival együtt is a realizmus legjelentősebb alkotásai. Bovaryné c. regénye (Madame Bovary, 1857) egyrészt a sivár vidéki kispolgárság kritikája, másrészt egy romantikus szemléletű hősnő életvereségeit és tragédiáját írja le. A mű világa rendkívül aprólékosan kidolgozott struktúra; Emma Bovary és a többi szereplő sorsát a környezet és a jellem determinálja. Az író mindegyik szereplőjével azonosul, az ő nézőpontjukból lát, abszolút igazságot nem közöl, "szenvtelen".

Maróti Gábor

A győri székesegyház középkori és kora-barokk orgonatörténete

A magyarországi hangszertörténeti emlékek vonatkozásában időben alapvető elválasztó vonal az 1241-42 és 1285-ben lezajló tatárjárás, ami feltételezhetően olyan mértékű pusztítással járt, ami biztosan megsemmisített vagy megrongált minden középkori hangszert (lásd Rogerius kanonok, Siralmas ének). Nem tekinthetjük kiártnak, hogy a 11. század elején épült győri székesegyház rendelkezett a korra jellemző orgonával (Szigeti Kilián az 1254-63 között szolgáló II. Omodé püspök egyházkormányzatához társítja az orgonatörténet győri kezdetére irányuló óvatos feltételezését), azonban zenetörténeti adattal alátámasztott módon (középkori káptalani számadáskönyv, Házi Jenő, Bedy Vince) csak azt jelenthetjük ki biztosan, hogy Bakócz Tamás püspök (1486-94) idején már létezett egy orgona a székesegyházban. Ez a hangszer a korra jellemző instrumentális adatok alapján többféle is lehetett. Az európai analógiák alapján talán kizárhatjuk, hogy ez egy hydraulis lett volna, mert ezek templomi liturgikus alkalmazásáról nem rendelkezünk regionális zenetörténeti adattal (R. Lunelli), azonban a 15. században már nemcsak a regiszter rekeszek nélkül épített nagy blockwerkek léteztek (az alaphangot, annak kvintjét és oktávját és a kvint oktávját valamennyi sorban egyszerre megszólaltató progresszív sípbőségű korai orgonák, pl. Halberstadt, Magdeburg, Lübeck); hanem önálló regisztermegszólaltatást lehetővé tevő, akár függesztett mechanikával a manuál alsó hangjait lábbal megszólaltatható pedállal (első ilyen hangszer Sundre auf Gotland 1370-ből) épült orgona is elképzelhető. A győri orgona építéstörténetére irányuló zenetörténeti hipotézist árnyalja az a tény, hogy Szathmáry Ferenc püspök 1508 előtt egy orgonát hozott az általa, védőszentje tiszteletére épült kápolnába. Ebből két következtetést állíthatunk fel. Vagy egyszerre két orgona állt a székesegyházban (Szigeti Kilián ezt feltételezi), vagy hangszercsere történt. Ebben az esetben az első orgonát valószínűleg nem a 15. század legvégén építették, hanem évtizedekkel korábban, mivel a cserét elsősorban az elhasználódás indokolhatta volna. A hangszer(ek) az 1592-ben történt vizitációs jegyzőkönyv szerint még biztosan létezett.

A kora-barokk zenetörténeti időszakkal párhuzamosan Győr végvári ütközetek helyszíneként ismert és ez a helyzet meghatározta az orgonatörténeti körülményeket is. A 16. században épült (egyik) orgona létezéséről közvetett információnk van: a káptalan és az ordinárius közötti kánonjogi, vagyonkezelési szervezés pontatlansága miatt előfordult, hogy az orgonista nem jutott a javadalmához, ezért a leírások szerint volt olyan alkalom, hogy nagy ünnepen nem szólt a templom orgonája (Bedy). A feltételezhetően blockwerk típusú késő-középkori hangszer a 17. században zeneirodalmi és hangszerkezelési okok következtében már olyan szinten elavult és használati alkalmazásában talán elméletileg is megközelíthetetlen állapotúvá vált, hogy minden körülmény és zenetudományi információ azt támasztja alá, hogy a 17. század harmadik harmadában megtörtént a hangszer cseréje. Ez az első tudományos adattal dokumentált orgonaváltás a győri székesegyház történetében. Bedy Vince forrása (Szabados B.) alapján ezt a hangszert Sennyey István boszniai, majd váci, veszprémi, végül 1630-35 között győri megyéspüspök szerezte be 1635 előtt és 1688-ban még állt („kísérte az éneket az a kellemes hangú orgona, melyet Sennyey vett Augsburgban” vö. Szabados B.). Ezzel a hangszerrel kezdődik a győri székesegyház kora-barokk orgonatörténete.

Kerek Ervin

A magyar naturalista színjátszás előzményei és 19. század eleji kezdete

A naturalizmus Magyarországon az 1880-as, 1890-es években honosodik meg, és ereszt mély gyökereket. Az első generációban elsősorban Bródy Sándor és Csáth Géza képviseli, majd a legerőteljesebben Móricz Zsigmond művészetére nyomja rá a bélyegét. Elsőként Toldy Istvánnak (1844—1879) az Anatole c. regényében (1872) jelenik meg a naturalista ábrázolásmód. A regényíró Tolnai Lajos valóságábrázolásában idővel, a pesszimizmus fölerősödésével válnak uralkodóvá a komor tónusok. Gozsdu Elek a kisember hamis tudatának érzékeltetése, kiélezése céljából él az analitikus leírás eszközeivel. Az irányzat elemei Justh Zsigmond műveiben is jelentkeznek.

Bródy Sándor (1863—1924) a századforduló kiemelkedő, sokszínű alkotója. Egyéb hatások mellett Zola, a darwinizmus, a pozitivizmus és az anarchizmus is rányomja bélyegét a műveire. A Nyomor c. novelláskötete mutatja meg az új színt, ebben közelíti először a nyers valóságot fiziológiai szemlélettel. A színtér a csapszékek és prostituáltak világa, az ábrázolásmód részletező és felkavaró. Bródy tehát ekkor szakít az anekdotizmussal, az életképpel, sőt a realizmussal is, és kialakítja a "rút" esztétikáját. Életművének ezen a vonulatán születik az Erzsébet dajka c. novelláskötet (1900—1901), illetve a belőle formált A dada c. dráma (1902). Thury Zoltán a "keserű igazságok" feltárója, a lelki és társadalmi bajok összefüggéseit keresi. Naturalista drámája a Katonák (1897). Stílusában impresszionista és szecessziós elemek is akadnak.

Csáth Géza (1888—1919) novellisztikájában a naturalizmus kulcsszerepet kap. Írói szemléletében is érvényesül képzettsége és foglalkozása (idegklinikai orvos); az ideg- és tudatbetegség tüneteit pontosan, expresszív módszerekkel érzékelteti. Témavilágában a nyers ösztönök, a brutalitás és a szexualitás a középpontba kerülnek. Írói magatartása a legmegrázóbb esetek bemutatásakor is metszően szenvtelen.

Magyarországon a naturalista színjátszás meghonosítója Paulay Ede rendező (1836—1894), kibontakoztatója és sikeres szerzője Csiky Gergely (1842—1891). Gárdonyi Géza a legismertebb színművében (A bor) naturalisztikus elemeket is alkalmaz. Molnár Ferenc a pályája elején a naturalista drámát művelte. A naturalizmus XX. századi továbbélésében a Nyugat jelentős szerepet játszik; Zolának és Hauptmann-nak a XX. század első felében is több követője akad.

Móricz Zsigmond jellegzetes témája a társadalmi felemelkedés elemi erejű vágya, amelyet azonban a környezet elfojt, megsemmisít. Így kerül a művilágban előtérbe — a szublimáció révén — a szexualitás, ill. a vegetatív ösztönök szférája, az evés, az "egyszer jóllakni" motívum. A vívódó hősök sorsát az író mélyen átérzi, sajátjaként tolmácsolja, az átképzeléses közlésmód formájában. A naturalista stílus számos művében szerepet kap, pl. a Tragédia c. novellában (1909), a Sárarany (1911) és az Árvácska (1940) című kisregényeiben is.

Tersánszky Józsi Jenő (1888—1969) a hagyományos művészi (irodalmi) kifejezésformákat elutasító, öntörvényű alkotó. A társadalom perifériája foglalkoztatja, a lecsúszott, sodródó figurák (koldusok, hamiskártyások, szélhámosok, részegesek, prostituáltak stb.) élete. Leghíresebb hőse Kakuk Marci. Figuráit a maguk erkölcsiségében, természetes közegében jeleníti meg, művilága anyagszerű. Jellegzetes műformája az epizódok laza sorozata. Stílusa az élő köznyelv, amelyet átszínez a nyelvteremtő szellemesség. Nagy Lajos (1883—1954) fő témája a nincstelenek sivár élete, ellentpontként gyakran megjelenteti a gazdagok dőzsölését is. Jellegzetes eljárása a nyers valóságelemek puszta, de célzatos és didaktikus felsorakoztatása; reflexióiban gyakran kap szerepet az erős irónia. Kodolányi János (1899—1969) szociografikus írásaiban, az "ormánsági novellák"-ban alkalmazza célravezetően a naturalista ábrázolásmódot.