A magyar művelődéstörténet tudomány nemzetközi integratív folyamatai

Az 1990-ben a franciával egyidőben német, angol, spanyol, olasz, dán, holland, portugál, görög nyelven megjelent s azóta több kiadást megért, nagy dokumentációval (565 színes reprodukció, 43 térkép és több kronológiai táblázat) ellátott mű szerint Magyarország nem ismerte a humanizmust, reneszánszt, a magyarok nem vettek részt az ugyancsak fontos művelődési kategóriaként is felfogott török elleni harcokban (kereszténység védelme, a keresztény értékek védelme, elméleti, irodalmi művek). Magyarországon nem volt vallási tolerancia, hiányzott a magyar reformkor, Széchenyi, az Akadémia. Magyarország nem adott írót, tudóst, gondolkodót, művészt a világnak, és bár Duroselle hangsúlyozza, hogy a zenei formák sokféleségét az európaiak nyújtották az emberiségnek, Bartók nevét hiába keressük az „európaiság” történetének lapjain. A könyv olvasóiban fel sem merülhet, hogy a magyar és magyar. A hazai művelődéstörténet helyzetében a legfőbb probléma, hogy nem tudott megfelelően jelen lenni a nemzetközi, főleg az európai művelődéstörténetben. Bizonyos vonatkozásokban még az elmúlt évtizedekéhez képest is, általában pedig az ország jelenlegi súlyához viszonyítva folyamatosan hátrányos helyzetbe kerül. R. Várkonyi Ágnes: A művelődéstörténet helyzete országi tudósok, írók, gondolkodók is megfogalmazták Európa közös értékeit a Kárpátmedence tájain évszázadokon át, szakadatlanul. Duroselle az európaiság egyik legszebb teljesítményének tekinti a vallásbékét és a lelkiismereti szabadságot, s pontosan ismerteti a hosszú út állomásait: az 1555. évi augsburgi „vallásbéké”-től a Lengyelországban 1573-ban meghozott Pax Dissidentumon, az 1598. évi nantes-i s az 1685-i potsdami edictumon át az 1787. novemberében kiadott francia türelmi rendeletig. Az Erdélyi Fejedelemség 1568. évi tordai országgyűlési törvénye azonban kimaradt. Az információ mint a népek kölcsönös megértésének eszköze kap hangsúlyt a könyvben, úgy is, mint egyik legfőbb kérdése az önazonosságát kereső Európának. (Részletesen ld.: An Undivided Europe? KOOKS Summer, 1996. 58-67. old.) Ez a több példával is bizonyítható jelenség nagyobb figyelmet érdemelne, különböző, itt nem részletezhető összefüggésben is. Tudomásul kell(ene) vennünk, hogy az emberiség jövőjéről vázolt alternatívák között az egyik, hogy a következő század Európájának történetét a művelődés történetével írják le. Ennek az egyes nemzetekre nézve értékmeghatározó jelentősége lesz. A magyar művelődéstörténet pillanatnyi kirekesztődésének a jövőre nézve lesznek szomorú következményei. * Az Akadémia II. Osztályának hatékonyabb támogatásával újjáalakulandó Művelődéstörténeti Bizottság feladatai mindezek alapján elég világosan meghatározhatók. Jó hagyományaira építve, azokat folytatva, különösen két nagyobb feladatkör mérlegelése indokolt. Ezek: integrálás és európai jelenlét. A Bizottság az országos expanzív jellegű művelődéstörténeti kutatásokat és eredményeket integráló munkát végezhet, az integrálást Eötvös József megfogalmazásában értelmezve. Gyakorlatilag ez a különböző műhelyek ösztönzése, számontartása, színvonalának segítése mellett a szintetizáló tendenciák támogatását kívánja meg. A különböző szaktudományok (nyelvészet, irodalom, történelem, egyháztörténet, néprajz, művészettörténet, zenetörténet stb.) eredményeinek összefogásával a történelmi értelemben vett egységes magyar kultúra és magyarországi kultúrák tárgyszerű rekonstrukcióját, európai beágyazottságát és működési mechanizmusainak feltárását segíti. A Bizottság másik feladata lehet a magyar művelődéstörténet európai jelenlétét biztosító preferenciák, megoldások, feltételek kialakítása és előmozdítása. Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi anyagi megszorítások és körülmények miatt még a minimális program eredményességére is szűkös az esély. Változatlanul nincs a történettudománynak idegennyelvű folyóirata, a könyvkiadás esélyei mélypontra zuhantak, a könyvterjesztés csődjét többek között a német nyelvű, ,Erdély története’ sorsa dokumentálja. Mégis, mivel ezek az évek hosszú távon meghatározó jelentőségűek, indokolt számba venni a kihasználatlan lehetőségeket, felkutatni a más országokban hasonló célokat támogató forrásokat, az eddig mellőzött elméleti és gyakorlati kapcsolódási pontokat. Mindez azonban csak bizonyos feltételekkel lehetséges. Ezek: a különböző társadalomtudományi ágak művelői körében felhalmozott szellemi tőke mozgósítása, a generációk összefogása s legfőképpen az Akadémia erkölcsi támogatása.

Háros György

Felvilágosodás és humanizmus az angol irodalomtörténetben

Az angol irodalom a felvilágosodás korában szakít a klasszicizmus művészeti formáival (itt erősebb a rokokó hatás), bár a racionalizmust és a kritikus szemléletmódot átveszi, sőt jellemző lesz a metsző irónia is. Divatos szépirodalmi műfajok Angliában is — ekkor is— az eposz és a tragédia, gyakori ábrázolás-, ill. közlésmód lesz a szatíra. Az angol klasszicizmusban a tudományos jelleg volt erős. Az emberi értelem vívmányainak összefoglalása itt valósul meg először; 1728-ban jelenik meg — a francia Enciklopédia közvetlen előzményeként — A művészetek és tudományok egyetemes szótára (Cyclopaedia of an Universal Dictionary of Arts and Sciences).

A stílusa alapján elsősorban rokokó költő Pope a klasszikusok fordításával szerzett hírnevet magának, majd a London melletti (Twickenhamben felépített) villájában az angol szellemi élet egyik központját teremtette meg. A homéroszi eposzok átültetésekor (Iliász 1720, Odüsszeia 1726) — eltérve az ógörög szöveg hangnemétől — az angol hősi költészet párrímeit alkalmazta, a neoklasszicista újrateremtés jegyében. Pásztorverseket is költött. Négy episztolát írt Horatius modorában; az Értekezés a műbírálatról c. verses tanulmányában (Essay on Criticism, 1711) a klasszicista irodalom normáit rögzítette, a francia Boileau alapján. Komikus eposza a Fürtrablás (The Rape of the Lock, 1714), egyszersmind a rokokó stílus remeke is, pl. Csokonai Dorottyájának ihletője.

A XVIII. századra Angliában már kibontakozott a polgári kultúra. Az irodalom (benne a szépirodalom) elsődleges feladata a valóság sokrétűségének és érdekességének a kifejezése. A polgári életforma kialakulása magával hozza az üzletiesedés általánossá válását; a kultúra is árucikk lesz. Ebből következnek az irodalmi élet egyéb újszerű jelenségei: a szerző immár nincs közvetlen kapcsolatban a közönséggel, de siker esetén megélhet az irodalomból; a mű főképp a publicisztika révén jut el az olvasóhoz (a regények is gyakran folytatásokban jelennek meg).

A polgári kultúra első szakaszában a jellemző irodalmi műfajok az érdekes, megtörtént eseményekről szólnak: ilyen mindenek előtt az önéletrajz, a napló és az úti beszámoló. A valóban megtörtént kalandok helyét azonban fokozatosan a kitalált (fiktív) történetet elmondó regény veszi át, és ez a modern nagyepikai műfaj lesz a XIX. századra a polgári irodalom egyik legnépszerűbb ága. A közélet színterén (jobbára a sajtóban) a nézetek ütköztetésének új keletű műfajai: az értekezés, a röpirat és a pamflet.

Defoe (Daniel, 1660—1731) a felvilágosodás képviselője. A Robinson Crusoe című szigetregénye (The Life and Strange, Surprising Adventures os R. C., 1719) az ember diadalát mutatja a természeti erőkkel szemben, egyszersmind a civilizáció kritikáját is sugallja. Swift (Jonathan, 1667—1745) szatirikus író. A Gulliver utazásai (Gulliver's Travels, 1726) meseszerű kalandok sorozatán keresztül szenvedélyesen bírálja az angol társadalmat, a civilizációt — sőt magát az embert is. Hasonló szelleműek pamfletjei (éles gúnyiratai) is. Dryden (John, 1631—1700) költő, drámaszerző és kritikus. Jellegzetes művei a klasszikus dicsőítő énekek és a verses szatírák. Kritikai írásaiban a drámaírás szabályaival foglalkozott. Johnson (Samuel, 1709—1784), a kortársak elnevezésével "Doctor Johnson" szatíráival és értelmező szótár készítésével vívta ki tekintélyét. A józan ész és a kíméletlen szókimondás képviselője volt. Angol írókról, költőkről szóló életrajzi esszéket és moralizáló tanregényeket is írt. Kiadta Shakespeare műveit.

Maróti Gábor

A győri székesegyház jelenlegi orgonájának története

Piláti Lipót kanonok kéziratos történeti munkájából biztosan tudjuk, hogy a 18. század első harmadát követően a székesegyház karzatán két orgona állt, azonban nem ez az egyetlen forrás, ami hitelesen dokumentálja a második, barokk orgona létezését. A középkori hangszerépítés technikájával készült régi blockwerk a 17. századra alkalmazáson kívül volt, majd dokumentációjának megszűnik a forrásfolytonossága. Ebből a tényből is következtethetünk arra a hangszerépítészeti stílusra, amit a kora-barokkból kilépő javabarokknak tekintünk, tehát megállapítható, hogy a 17. század után a székesegyházba telepített hangszer a templom első barokk orgonája volt. Ez a méretében kis hangszer történetileg összefügg a könnyező kegykép győri kultuszával, ugyanis erre való tekintettel, a kultusztárgy templomhajójába egy liturgikus alkalmazásra szánt barokk orgonát vásároltak. A kegykép csodája 1697-ben történt. Egy 1747-ben keletkezett dokumentum arról számol be, hogy ezt a kisebb orgonát egy 1721-ben elhunyt éneklőkanonok építette. (vö. Károlyi L.) A főpap 1699-től volt a káptalan tagja, tehát a hangszert biztosan a képcsodát követően vásárolták, kifejezetten a kultusz liturgikus színvonalára való tekintettel. A források nem egyértelműek az adományozó személyével kapcsolatban és az építő mester személyéről sincs zenetudományi adat.

Érdemes és tárgytörténeti szempontból szükséges kitekintenünk a korabeli európai orgonaépítés párhuzamos fázisaira. A 15. században jelent meg a nyugat-európai régióban a hátpozitív, amely egy a központi szekrénytől elkülönült principálblokk, fuvolák és nyelvek megszólaltatását tette lehetővé. Daniel van der Distelen 1510-ben már olyan orgonát épített, amelynek hangzásszerkezeti bontásban elkülönített működési egységei voltak. Az első jelenlegi zenetudományi dokumentáció által módszertanilag is helyesen rögzíthető 3 manuálos orgona 1550 körül épült Franciaországban (Jean Bondifer); valamint érdekes orgonatörténeti tényként meg kell jegyezni, hogy az angol Th. Mace 1676-ban már redőnyszekrényt épített (legalábbis redőnyszerkezetet biztosan), tehát megállapíthatjuk, hogy a győri székesegyházban és általában Magyarországon az orgonák építéstörténeti fázisai a 18. századig nem állíthatók párhuzamba a nyugat-európai műszaki és zenei megoldásokkal; ezért nem feltétlenül érdemes komolyan venni azokat a tudományosan megalapozatlan hipotéziseket, amelyek arra irányulnak, hogy a Sennyey-féle ’nagy’ orgona (240-290 síp) autonóm pedállal rendelkezett volna (a függesztett megoldás már a blockwerknél is feltételezhető).

Az első győri orgonaépítő, akit név szerint azonosíthatunk a vélhetően 17.század végén született és 1758-ban elhunyt Burchart Gáspár volt. Előtte csak olyan építéstörténeti adattal rendelkezünk, ami a Sennyey-féle orgona augsburgi származására utal. A Burchart család 15. századi délnémet története ismert tény az orgona tárgytörténetében (H. Fischer, 1968), azt azonban jelenleg nem tudjuk pontosan meghatározni, hogy a Magyarországon (Győrben) műhelyt alapító orgonaépítő a család melyik ágából származtatható. Az 1743-ban Győrbe települt mester orgonáit levéltári adatok hiányában csak 1754-től ismerjük (Kármelita templom, 150 forint költségen, 30 forint beszámított értékkel). A szerződésen nem szerepel Burchart neve, de Szigeti Kilián a kortörténeti összefüggésekből levezeti ezt az állítást.

A székesegyház jelenleg is látható (középső szekrény, homlokzat) barokk orgonáját az 1694-körül született Burchart Simon építette, jól megközelíthető forrás alapján 1763 előtt. Ez a hangszer volt Győr első két manuálos pedálos nagyorgonája. A számlából tudjuk, hogy jelentős összegbe került és 20 regiszterrel épült. A díszes barokk szekrény ornamenseivel kapcsolatban érdemes megfigyelni, hogy az egyik angyalt egy középkori portatívon játszva ábrázolják. A székesegyházra vonatkozó történeti források (leltári anyag, számlák, vizitációs jegyzőkönyvek) évtizedeken keresztül részletesen beszámolnak a hangszer értékéről, karbantartásáról és javításairól. Az orgonaépítészetre jellemző, hogy a fejlődés nemcsak általában a szerkezetre, vezérlésre, hangképre irányul, hanem mennyiségi jellegű változások is megfigyelhetőek. A székesegyház barokk orgonája több, mint egy évszázadon át változatlanul, eredeti 20 regiszteres, két manuálos állapotában maradt fenn. A 19. század legvégén (1895) az Angster orgonagyár harmadik manuállal bővítette a hangszert, 30-ra növelve a regiszterszámot, majd 1928-ban ismét átalakította (Bedy). Már ebben a szakaszban is olyan mértékben módosult az orgona diszpozíciója és sípszerkezete, hogy az 1763-ban épült barokk hangkép egyáltalán nem volt rá jellemző (talán a fatölcséres 16’ méretű pedál nyelv regisztertől eltekintve); azonban a II. világháború utáni korszakban többszörös bővítési és átépítési műveletsor következtében egy olyan 4 manuálos, összesen 3 szekrényből álló stílusában és akusztikai karakterében nem meghatározható, rendkívül összetett vezérlési stratégiájú hangszer keletkezett, ami már nem állítható sem stiláris sem hangképi összefüggésbe az eredeti barokk koncepcióval. Az 1959-ben befejezett 4 manuált, elektromos vezérlést és 64 regisztert eredményező kivitelezési ütem tervezője Gergely Ferenc (1914-1998) Kossuth-díjas orgonaművész volt.

Faragó Zoltán

A dél, és kelet-európai realizmus gondolati és fogalmi keresztmetszetei

Manzoni (1785—1873) az olasz realizmus legnagyobb írója és költője. A jegyesek c. regényében (I promessi sposi, 1825—1827, 1840) romantikus (sarkított) történelmi regény alapjaira építi a társadalom valósághű körképét. Az angol epikában Dickens regényeinek expozíciója, a művilág teljessége (a társadalom teljes keresztmetszetével) és a hős útjának bonyolítása a tetőponttal bezárólag rendszerint realista. Az életszerű valóságábrázolás a legtisztábban talán a Pickwick Klub c. kalandsorozatban (Pickwick Papers, 1837) nyilvánul meg ebben az életműben. Thackeray (William Makepeace, 1811—1863) főműve A hiúság vására (Vanity Fair, 1848), ebben az író a társadalmi értékrendet (a sznobság uralmát) bírálja, és egyúttal — a francia karrier-regényhez hasonlóan — egy törtető hős (hősnő, Becky Sharp) érvényesülési lehetőségeit mutatja fel.

Hardy (Thomas, 1840—1928) az Egy tiszta nő c. regényében (Tess of the D'Urberville, 1891) a morálisan magasabb rendű főszereplő törvényszerű életvereségét mutatja be; a lélekrajz alapos; a stílus érzelmeskedő, olykor naturalista. Az orosz realizmus jellegzetes alakja a fölösleges ember, megjelenik pl. több változatban Puskinnál, majd Lermontov (Mihail Jurjevics, 1814—1841) Korunk hőse c. regényében (Geroj nasevo vremenyi, 1840). A mélypontot Ivan Alekszandrovics Goncsarov (1812—1891) ábrázolja az Oblomovban (1859). A kishivatalnok "csinovnyik" legjobb ismerője Gogol és Csehov.

Turgenyev (Ivan Szergejevics, 1818—1883) művei közül az Egy vadász feljegyzései (Zapiszki ahotnyika, 1852) az orosz realizmus legtisztább megnyilvánulása: pontos megfigyelések, tárgyilagos leírások alkotják. Az Apák és fiúk c. regény (Otci i gyetyi, 1862) már társadalmi távlatokban elemzi a sorsokat és jellemeket. Turgenyev a kortárs magyar prózaírókra kivételesen nagy hatást gyakorolt.

Gogol (Nyikolaj Vasziljevics, 1809—1852) orosz epikus és drámaíró. A valóságábrázolást a túlzás és a fantasztikum alkalmazásával erősítette pl. a Köpönyeg c. elbeszélésében (Sinyel, 1842). Metszően szatirikus vígjátéka a Revizor (1836), hasonló jellegű regénye a Holt lelkek (Mjortvije dusi, 1842), Oroszország átfogó képét adta. A mű az orosz társadalmat mélyen megrázta. Az orosz nagyepika két óriása a XIX. század végén Tolsztoj és Dosztojevszkij, mindkettőt — több-kevesebb valóságalappal — a realizmushoz is kapcsolhatjuk.

Tolsztoj (Lev Nyikolajevics, 1828—1910) az orosz élet valósághű ábrázolásán túlmenően egyetemes létkérdéseket taglal. Vallásos fogantatású világképe (a "tolsztojanizmus") szerint a világnak le kell mondani az erőszak minden formájáról. A Háború és béke (Vojna i mir, 1869) c. történelmi regényében az orosz arisztokrácia világának létformáit elemzi, a háttérben a Napoleon elleni nemzeti helytállással. Az Anna Karenina (1877) a házasság tartalmaira koncentrál, de a műben a városi és a vidéki élet kontrasztja is főszerepet kap. A Feltámadás (Voszkreszenyije, 1899) a bűnös és a tiszta élet kapcsolatait vizsgálja. Az Iván Iljics halála (Szmerty Ivana Iljicsa, 1886) c. analitikus jellegű, a végpontból kiinduló elbeszélésében a hamis élet leírásával vezet rá a szeretet és önérvényesítés parancsára.

Dosztojevszkij (Fjodor Mihajlovics, 1821—1881) az eltorzult tudatok, a különleges személyiségválságok ábrázolója. Gyakran szerepeltet a társadalom perifériájára szorult alakokat (pl.: Feljegyzések az egérlyukból, Zapiszki iz podpolja, 1864). A Bűn és bűnhődés (Presztuplenyije i nakazanyije, 1866) egy bűnügy kapcsán társadalomelméleti, lélektani és ideológiai kérdéseket boncol. A mű szerkezete többszólamú (polifonikus): külön-külön mutatja be a tudat, az ösztön és a lélek által vezérelt személyeket, sorsokat. A cselekményt is a szereplők világfelfogása, lelki-tudati alkata viszi előre. A történet a felépített művilág belső logikájából bontakozik ki, ezzel a realista jellegű eljárással Dosztojevszkij forradalmian megváltoztatja az író szerepét a műalkotásban. Egyéb regények: A félkegyelmű (Igyiot, 1868), A Karamazov-testvérek (Bratyja Karamazovi, 1880).

Csehov (Anton Pavlovics, 1860—1904) novellista és drámaszerző. A tömörítés révén, a tipizálással, valamint a gogoli szatíra továbbfejlesztésével megújítja a novella műfaját (A csinovnyik halála, Szmerty csinovnyika, 1883). A "drámaiatlan dráma" megalkotásával a modern dráma egyik kialakítója: a hősök még élethelyzetük reális felmérésére sem képesek, nemhogy életküzdelmük megvívására; dialógusaikban elbeszélnek egymás mellett. Kiemelkedő színművei: a Sirály (Csajka, 1896), a Ványa bácsi (Gyagya Vanya, 1897), a Három nővér (Tri szesztri, 1901) és a Cseresznyéskert (1904). Realista eszközrendszerébe naturalista, impresszionista és szimbolikus mozzanatokat is beépít.

Arányi István

A naturaliszmus megjelenése a korai színház-, és filmművészetben

Hauptmann (Gerhart, 1862—1946) fiatal korában a naturalista színjátszás legnagyobbja. Ibsen társadalmi drámáját a nyers ösztönök színpadra vitelével keveri, pl. A takácsok c. alkotásában (Die Weber, 1893). Pályája végén azonban — szimbolista formanyelvvel — az újromantika képviselője lesz.

Strindberg (Johan August, 1849—1912) drámaszerző, regényíró és költő, a svéd naturalizmus vezéralakja. A vörös szoba c. naturalista kulcsregénye (Röda rummet, 1879) úttörőnek bizonyul, ez emeli a szerzőt a svéd széppróza élvonalába. A Júlia kisasszony c. egyfelvonásos drámája (Fröken Julie, 1888) a naturalista dráma remekműve. Csehov dramaturgiájában a direkt valóságábrázolás is szerepet kap, a földhözragadtságot és kisszerűséget nyers valóságelemek hitelesítik. Gorkij (Makszim, 1868—1936) fiatalkori elbeszéléseiben romantika és naturalizmus vegyül. Az Éjjeli menedékhely c. drámája (Na dnye, 1902) a társadalom perifériájára süllyedt embereket sorakoztatja fel a színpadon.

A naturalista színpad kiemelkedő alakja az orosz Sztanyiszlavszkij (Konsztantyin Szergejevics, 1863—1938), a moszkvai Művész Színház rendezője. Színészeitől a szerepre való maximális ráhangolódást követelte, az átélést állította a színjátszás középpontjába. Shaw (George Bernard, 1856—1950) a mindennapi élet fonákságainak, az illúziók vagy a megszokott gondolkodási klisék hamisságának leleplezésére írja darabjait, eszköztárában a naturalizmus is helyet kap. Pirandello (Luigi, 1867—1939) a XX. századi dráma egyik úttörője. Darabjaiban verista mozzanatok is helyet kapnak (pl. a hőst fojtogató családi légkör ábrázolásakor). Pirandello fellazítja a drámaszerkezetet; technikai újítása a színpad és a nézőtér összekapcsolása. Jellegzetes hatásminősége a tragikomikum és a groteszk.