A reneszánsz világkép ember és kultúra a középkorban

A középkor utáni reneszánsz, azaz 'megújulás' szellemi mozgalma Itáliából indul el a XIV. században (az 1340-es évtizedben), a XV. században hódítja meg Európát, és a kontinens nagy részén a XVI. században ér véget. A reneszánsz korszak második felében — a keresztény tanítás felülvizsgálata kapcsán — kibontakozik a reformáció. A reneszánsz alkonyát a manierista stílus jelzi, az 1540-es évek táján.

A reneszánsz a kultúra egészét áthatotta. A művészetben, valamint a latin nyelvű, humanista irodalomban és tudományban alakult ki, de a nemzeti nyelvű, polgári-népi műveltségben is megjelent. Megtermékenyítette Európa valamennyi nemzeti irodalmát, és elindította a nemzettudat formálódását, a nemzeti identitás erősödését, a folyamat végén pedig a nemzetté válás politikai igényét. A korszak neve francia eredetű — a "renaissance" szóból származik —, az olasz megfelelő a "rinascita" szó.

A reneszánsz kultúrát a világi szemléletmód jellemzi: a vallás háttérbe szorul, az ember a földi élet élvezésére törekszik. Az ember (az antikvitás szemléletének megújulásaként) ismét az értékrend középpontjába kerül, a kor eszmerendszere a "humanizmus" lesz. Ismét fontossá válnak az emberi kapcsolatok (barátság, szerelem, család, haza). A személyiség teljessége lesz az eszmény: egyaránt tiszteletben áll a test és a lélek, az ész és az érzelem, a tudomány és a művészet, az emberiség és a természet. A reneszánsz ember konfliktusok ütközőpontjában áll, és személyesen éli át korának minden ellentmondását, válságát. A legjelentősebb reneszánsz személyiségek az egyetemes látókörű alkotóművészek (a polihisztorok) voltak, akik a kultúra teljességét voltak képesek átlátni, összegezni és megújítani (pl. Leonardo és Michelangelo). Az emberközpontúság újraéledt értékrendje összefonódik az ókor iránti tisztelettel, az ókori kultúra újraértelmezésének szándékával. A reneszánsz bölcsője Itália, amelynek kulturális gyökerei az antikvitásig nyúlnak vissza.

A reneszánsz legkorábban (a XIV. században) Itáliában, azon belül Firenzében jelentkezik, a fénykor itt a bankár Medici család uralma alatt (1434—1494) következik be. A vezérszerepet játszó Lorenzo de' Medici maga is költő volt. Az évszázadok neve (XIV—XV—XVI.) az olasz művészettörténetben: "trecento", "quattrocento" és "cinquecento". A reneszánsz első képviselői képzőművészek: Cimabue és Giotto. A reneszánsz irodalom előfutára, egyszersmind a középkori szellemiség összefoglalója Dante. Mellette Petrarcát és Boccacciót szokás az itáliai reneszánsz irodalom fő képviselőinek tekinteni.

A könyvnyomtatás a reneszánsz kor hatalmas jelentőségű, napjainkig ható találmánya: a német Gutenberg (Johannes, kb. 1397—1468) 1450-es kezdés után 1456-ra Mainzban készíti el az első nyomtatott könyvet: ez a latin nyelvű Biblia, a Vulgata. Az irodalom ettől kezdve nagy példányszámban a legszélesebb tömegek számára is hozzáférhető lesz. A könyvnyomtatás központja is hamar Itáliába tolódik át Németországból; a XV. század végén Velencében már mintegy 200 nyomda működik.

A filozófiában a reneszánsz korban Arisztotelész egyeduralma meggyengül, Platón szerepköre megnövekszik. A korszerű vallásos világnézet (a skolasztika helyébe lépve) az újplatonizmus: a firenzei Ficino humanista (Marsiglio, 1433—1499) a kereszténységet Platón (és Plótinosz) tanaival egyezteti össze. Eszmerendszerében jelentős szerepet kap a szeretet és a szerelem, a csillagvilág, a lélekvándorlás és a szépségkultusz. Főműve A keresztény vallásról (De christiana religione, 1474); hatást gyakorolt pl. Janus Pannoniusra. A firenzei Macchiavelli (Niccoló, 1469—1527) politikai gondolkodó és író, az értekezés irodalmi műfajának egyik megalapítója. Nagy hatású műve A Fejedelem c. értekezés (Il Principe, 1512—1519): ebben az erkölcsöt a politikai érdek (ti. a hatalom megszerzése és megtartása) alá rendeli.

A humanizmus egyik fő törekvése a kulturális hagyományok felülvizsgálata. A "humanista" eredetileg a hét szabad művészettel (tehát nem a teológiával, a kánonjoggal vagy az orvostudománnyal) foglalkozó tudós, ill. az eredeti szövegek értelmezője. A rotterdami Erasmus (Desiderius, 1466—1536) szellemes gúny- és vitairatok szerzője, pl.: A balgaság dicsérete (Encomium Moriae, 1509). A görög nyelvű Biblia magyarázatával, kiadásával, ill. latinra fordításával Luther elődjének is tekinthető.

A reneszánsz az egyház megújulását is magával hozta. A Vulgata, a közkézen forgó latin nyelvű szöveg (Szent Jeromos műve) hitelességét a XV. században már erőteljes bírálatok érték. A vallási életben a rituális külsőségek elburjánzása, a visszaélések sora is kemény leleplezésekben részesült (pl. Erasmus részéről). A megújulás mindezek következtében a római egyház élén is bekövetkezett. Humanista szellemiségű pápák jelentek meg, közülük is kiemelkedett II. Pius (1458-tól), alias Aeneas Silvius Piccolomini (1405—1464), drámaszerző, történelemtudós és író; Mátyás udvarában is járt. A reneszánsz művészet 1500 körül a Vatikánban is megjelent, elsősorban Raffaello és Michelangelo alkotásai révén.

Szabó Judit

A felvilágosodás német nyelvterületi és kulturális recepciói

A kor német irányzata a "klasszika", amelyet sajátos vonások színeznek. Az ógörög kultúrából annak "dionüszoszi" változata, a szenvedélyek és ösztönök kultusza vezérli itt a művészet meghatározó vonulatát. A kor monumentális alkotása, a Faust a végtelenbe törő emberi akarat sorsát példázza, ez pedig már a romantika programja. A német klasszika tehát egyszersmind a romantika kezdetét is magába foglalja. A német irodalmi klasszika megteremtői és vezéregyéniségei Goethe és Schiller; mindkettejük életműve már áthúzódik a szentimentalizmus és a romantika területére is.

Goethe (Johann Wolfgang, 1749—1832) német írófejedelem, mindhárom műnemben kimagasló jelentőségű szerző. Enciklopédikus látókörű személyiség, a modern polgári kultúra első nagy összegezője és értékelője. A hagyományt és a modern kultúrát egységben szemlélte, látókörének teljessége a világirodalom ("Weltliteratur") fogalmának meghatározásához is elvezette. Az antikvitás felé a római elégiáiban fordult (Römische Elegien, 1788—1790), ezeket egy itáliai utazás ihlette. A Schillerrel kialakult művészbarátság termékei "xéniák" (szatirikus epigrammák, Xenien, 1797) és balladák. A német klasszika vezető értékének a harmóniát tekintette, amelynek megvalósulása a művészetben a valós lelki összhangot is magával hozza. Kiemelkedő műve a Wilhelm Meister tanulóévei c. fejlődésregény (W. Meisters Lehrjahre, 1796). Elméletíróként a normák és fogalmak tisztázása vezérelte. Az univerzalitásra való törekés jegyében írja a Nyugat-keleti Díván c. 12 könyves gyűjteményét (Westöstlischer Divan, 1819). Antik tárgyú tragédiája az Iphigenia Taurisban (Iphigenié auf Tauris, 1779—1787). Főművében, a Faust c. drámai költemény második részében a hős a harmóniát keresve a klasszikus ókorba kerül, sőt (klasszikus eposzi mozzanatként) az alvilágba is eljut, a "klasszikus boszorkányszombaton" mitológiai szépségisteneket lát. Szerelembe esik a világszép Helénával, gyermekük Euphorión, a költészet és az ifjúság megszemélyesítője (a klasszikus és a modern kultúra találkozásának gyümölcse), de ő halandó. A főszereplő a záró jelenetben az embertársakat szolgáló tevékeny életben leli meg a boldogság lehetőségét.

Schiller (Friedrich, 1759—1805) költő, drámaíró és esztéta, a német klasszika vezéralakja, a romantika előfutára. Drámáiban, "polgári" színműveiben az eszmények és érzelmek ütköznek össze a gátlástalan hatalmi gépezettel; pl. Ármány és szerelem (Kabale und Liebe, 1784), Don Carlos (1787). Költészetében a klasszikus értékek — a szépség, az igazság, a szeretet, a testvériség, a barátság és az erkölcs — dicsőségét zengi, pl. Az örömhöz c. ódájában (An die Freude, 1785). A naiv és szentimentális költészetről írott tanulmánya (Über naive und sentimentalische Dichtung, 1796) az irodalomtörténet alapkérdéseit tárgyalja, és két alapkategóriát állít fel (vö.: Kölcsey kultúrtörténeti nézetei). Hölderlin (Friedrich, 1770—1843) a tiszta eszményekért rajongó, a klasszikus kultúrát követő és megújító költő. Fő művei a Hüperión vagy a görögországi remete c. lírai monológ (Hyperion oder Der Eremit in Griechland, 1797—1799), valamint a Menón panasza Diotimáért c. elégia (Menons Klagen um Diotima, 1802). Lessing német író és esztéta a Winckelmann német kultúrtörténész által definiált klasszicista szépségideált a művészeti ágak (festészet, szobrászat, irodalom) összehasonlításával értelmezte, és az arisztoteleszi katarzis-fogalmat is továbbfejlesztette, abban az erkölcsi készséggé alakulás mozzanatát hangsúlyozta.

Jákfi Árpád

A realizmus és a hiteles társadalomábrázolás világirodalmi metódusai

A polgári dráma elterjedt változata a XIX. század második felében a társalgási dráma: könnyed nyelven folyó párbeszédek sora, a tetőponton nagyjelenettel. Ezt a műfajt emeli magas szintre, fejleszti a polgárvilág metszően éles tükörképévé Ibsen. Ibsen (Henrik, 1828—1906) norvég drámaíró, a polgári élet mélyreható ábrázolója, a kisember tragikomikumának színpadra állítója. A "hős" nála élethazugságban él, és ha ez lelepleződik a műben, akkor az tragédiát okoz. Eszmény és valóság ebben a világban élesen szemben áll egymással, kibékítésének még a kísérlete is súlyos hiba. Ibsen érett drámái analitikus szerkezetűek, a pálya vége felé haladva szimbólumokkal telítődnek.Fő művei: Peer Gynt (1867), Nóra (Et dukkehjem, azaz A babaszoba, 1879), A vadkacsa (Vildanden, 1884), Solness építőmester (Bygmester Solness, 1892). A társadalmi valóság átfogó és hiteles ábrázolásának igénye a XX. században is jelen van. A realista írók egyrészt a múlt századi elődök nyomait követve alkotják meg valóságfeltáró műveiket, másrészt felhasználják a modern művészet (az avantgárd) újításait.

Mann (Thomas, 1875—1955) Nobel-díjas német író, polgári humanista. Írásművészete a realista epika hagyományaira épül, sajátos vonása az ún. Thomas Mann-i aprólékos részletezés és az ironikus közlésmód. Fő témája a polgár (nyárspolgár) és a művész ellentéte (pl. Tonio Kröger, 1903), továbbá a szellem emberének helyzete a modern társadalomban. Regényeinek, elbeszéléseinek gyakran ad zenemű-szerkezetet (pl. szonáta- vagy szimfónia-formát). Szövegeit motívumok sűrű hálózata teszi szervessé. A Buddenbrook-ház c. műve realista családregény a német polgárságról (Buddenbrooks, 1901). További kiemelkedő művei — a cselekmény fölött — az emberi szellem állapotát térképezik fel az adott korban és társadalomban: a Varázshegy (Der Zauberberg, 1924) a háború utáni Európa tudatáramlatairól ad képet, a Mario és a varázsló c. elbeszélése (Mario und der Zauberer, 1930) a fasizálódást ragadja meg "in statu nascendi", a József és testvérei c. tetralógiája (Joseph und seine Brüder, 1943) pediga bibliai zsidóság egykorú tudatvilágát rekonstruálja. Az Egy szélhámos vallomásai c. regénye (Die Bekenntnisse des Hochstaplers Felix Krull, 1955) a karrier-regény műfajában íródott; befejezetlen maradt.

Hemingway (Ernest Miller, 1898—1961) Nobel-díjas amerikai író témavilágának központi fogalmai: az erő, a küzdés, az emberi tartás kiélezett élethelyzetekben, a helytállás és a méltó halál. Stílusa rendkívül tömör, expresszív; a puritán tárgyszerűség szimbolikus túlmutatásokkal párosul. A kifejezés erejét hirtelen ritmus- és nézőpontváltások is növelik. Kiemelkedő művei: az Akiért a harang szól (For Whom the Bell Tolls, 1940) c. eposzi súlyú regény a spanyol polgárháború hőseinek helytállásáról, ill. Az öreg halász és a tenger c. kisregény (The Old Man and the Sea, 1952).

Maróti Gábor

Tevékeny részvétel: parancs vagy működési elv?

A szent liturgia elsősorban esemény és inkább közvetett értelemben cselekmény. Ebből az következik, hogy a cselekmény körülményei változhatnak, de az esemény megváltozhatatlan marad. Az egyháztörténet során állandó változást figyelhetünk meg a rituális folyamatokban és ezzel egyidejűleg a részvételre vonatkozó előírások is átalakultak. A szentírási információk a feltámadást megjelenítő közösségi áldozat heti rendszerességét természetes alapvetésként kezelik, míg az egyházatyák korában már fegyelmi jellegű tanácsokkal is találkozhatunk. Később regionális és egyetemes zsinatok tisztázzák a hívők rituális kötelezettségeit. Ezek a szabályok a felületes szemlélőben azt a benyomást kelthetik, mintha a munkához és a szerződésekhez hasonló analóg kötelmi helyzetben értékelnénk a liturgikus élet eseményeit; azonban valamennyi egyházi törvény mögött azt a működési elvet kell megértenünk, hogy az általánosból kell az egyedi esetre olyan megoldást kialakítani, ami a személyes lelki fejlődéshez szükséges minimumot is képes fenntartani egy világméretű közösség szervezett rituális viselkedésében.

A mindennapi életben is tapasztaljuk, hogy találkozások nélkül nem tartható fenn egy működő kapcsolat. Ismerjük a „távkapcsolatok” nehéz küzdelmeit és gyakran elszomorító kimenetelét; a szakmai közösségtől elszigetelődő munkavállaló eszközalkalmazási visszafejlődését; Tamás apostol hitének közösségtől eltávolodott megrendülését; a családi viszonyok aránytalanná válását azokban az esetekben, amikor érintkezés hiányában kimerülnek az érzelmi és lelki tartalékok. Ezek az esetek megfelelő modellt állítanak ahhoz az állapothoz, amikor egy hívő függetlenedni próbál a rituális közösségtől és abban a hiszemben folytatja képzeletbeli keresztény életét, hogy az önálló hitfejlődés útjára tért és nem vesz részt az Egyház liturgiaeseményében. Ebben az elképzelésben az a legfőbb hiba, hogy a liturgia nem pontszerű alkalmakból áll, hanem a keresztségtől az üdvösségig vezető út, amelyen ahányszor megállunk, annyi időt veszítünk. Mivel fizikai korlátok közötti életformánk nem teszi lehetővé az idő kategóriáinak bővítését vagy tágítását, a liturgiaeseménytől megfosztott emberi élet nem képes pótolni egyetlen kimaradt és időben reális lehetőséget sem. Ez a magyarázata a „misekötelezettség” kánonjogi logikájának. A korlátaink miatt a természetfeletti élet minden részletét nem tudjuk tapasztalni, ezért nem tudunk kimerítő analógiákat állítani az áldozattól megfosztott lélek és a hétköznapi élet viszonyai között; azonban azt senkinek nem kell sokáig magyarázni, hogy miért kell nyitott szemmel autót vezetni, vagy levegőt venni úszás közben.

Miután érthetővé válik a liturgián való jelenlét és az áldozati eseménnyel történő érintkezés szükségessége, az ajándék és az ajándékozó közvetlen és egyidejű felajánlása; fel kell vetni a minőségre vonatkozó kérdést: az Egyház parancsa milyen mértékben tartalmazza a fejlődéshez vezető alapszükséglet meghatározását? A II. Vatikáni zsinat előtti lelkiségi környezetben még nem kellett külön hangsúlyozni a részvételi tevékenységet, ugyanis a nyelvi helyzetből fakadó nehézségek és a szimbólumértelmezésre vonatkozó személyes feladatok arra késztették a hívőket, hogy elmélyültebb hozzáállással közelítsék meg a szent cselekményeket. A zsinat utáni életben hatványozottan különbözik az Egyház által felkínált életforma az „evilági” reflexektől, ezért a tevékeny, tudatos és teljes liturgikus részvétel intellektuális késztetése több mint parancs: ez az új liturgia működési elve.

Határ Dénes

A naturalizmus világképe és esztétikai megjelenése

A naturalizmussal (és mellette az impresszionizmussal, a szimbolizmussal és a XIX. század második felének számos egyéb művészeti irányzatával) a klasszikus modernség korába lépünk. Ez az irányzat-csoport a modernség első szakaszát alkotja. A modernség második lépcsőfoka az avantgárd lesz a XX. század első évtizedeiben, harmadikként egy átmeneti kor következik a klasszikus kifejezésmód felé való visszafordulással a XX. század derekán, végül a posztmodern korhoz érkezünk el — saját korunkba — kb. az 1970-es évtizeddel kezdődően.

A modernség fő jelenségcsoportjai: a hagyományos világkép elvesztése, ill. újfajta világlátás kialakításának kísérletei; az egyén (a művész) helyzetének gyökeres megváltozása; úttörő próbálkozások a művészi kifejezésmód és nyelv megújítására vagy átalakítására. A naturalizmus a köznapi jelenségek aprólékos ábrázolásának, a rideg tények puszta közlésének művészete. A realizmus valóságábrázolásával elégedetlen alkotók alakították ki. Ezek az alkotások a társadalom legmélyebb rétegeinek életét tárják fel, az ösztönök nyers világát tükrözik. A naturalista mű az érzékletekre épít, direkt hatások kiváltására irányul, egyúttal azonban — legalábbis az eredeti intenciói szerint — óvakodik mindenfajta előítélettől és általánosító elmélettől. Az irányzat elnevezése a latin "natura" ('természet') szóból ered.

A naturalizmus ellenlábasa a klasszikus modernség művészeti irányzatai között a szimbolizmus, amely a valóság felszíni jelenségei mögötti, ill. fölötti értékvilág megközelítésére és kifejezésére törekszik. A naturalizmus legjellegzetesebb műfajának, a naturalista regénynek a színtere a társadalom legalsó szférája, a nyomorgó tömegek élettere, konkrétan a külváros, ill. a falu- vagy tanyavilág tengődő és kallódó figuráié, valamint a bűnözés és a fülledt erotika.

A naturalizmus mint ábrázolásmód és korstílus a XIX. század második felében alakul ki és terjed el Európa nagy részén; szülőhazája Franciaország. Elméleti alapjait a természettudományos szemlélet, a biologizmus és a fajelmélet (Darwin), illetve a pozitivizmus (Comte és Taine) adta, innen a naturalizmus ténytisztelete, illetve a spekulációktól, téves következtetésektől való elhatárolódása. A naturalista művészet fő feladata annak ábrázolása, hogy az egyén sorsát az öröklött vonásai, valamint a környezete milyen mértékben és hogyan determinálja.

Az irodalmi naturalizmus elődje Flaubert volt (a Bovaryné című regényével), a legfőbb képviselője Zola. Zola (Émile, 1840—1902) dolgozta ki a természethű ábrázolás technikáját, mégpedig a természettudományos módszerek (a pontos megfigyelés, a laboratóriumi kísérlet és az adatgyűjtés) alkalmazásával. Az egyes szenvedélyek, törekvések kifutását vizsgálta, meghatározott társadalmi környezetbe helyezve őket. Zola szerint a regény a kísérlet jegyzőkönyvének szerepét tölti be. Húsz kötetes regényciklust írt Rougon-Macqart címmel (1871—1893), ezekben a művekben a címben jelzett két család összefonódott történetén keresztül mutatja be az átöröklési és társadalmi folyamatokat. Főműve a cikluson belül is a Nana c. regénye (1880), amely a prostituáltak világát tárja fel. A Patkányfogó (L'Assommoir, 1877) a külvárosi proletárok életének képe. Zola "kísérleti regény"ében a cselekmény háttérbe szorul, az írónak ugyanis nem a hős sorsfeladatának teljesítését kell elbeszélnie. Stílusában — eredeti törekvései ellenére — poétikai eszközök (szimbolizmus, mitológia stb.) is jelentkeznek.

Zola kísérleteit, újításait néhány kortársa átvette, illetve továbbfejlesztette. Pl. Daudet (Alphonse, 1840—1897) francia író a mindennapi megfigyeléseit jegyzeteibe rögzítette, és a regényeit, elbeszéléseit ezek alapján alkotta. Maupassant (Guy de, 1850—1893) realista törekvésű novellista és regényíró. Stílusátnagy fokú tömörség, tényekre szorítkozás, ezzel együtt többletjelentések felvillantása jellemzi. Alakjai élesen megrajzolt, szókimondó figurák. A szépfiú c. regényének (Bel Ami, 1885) főszereplője a szerelmes nőkön átgázoló, az érzelmekkel visszaélő, gátlástalan fiatalember — a társadalmi környezetben elénk tárul a korrupt politikai, pénz- és sajtóvilág. Nem a valóság "fotográfiáját" akarta adni, hanem "magának a valóságnak még teljesebb, még magával ragadóbb, még meggyőzőbb vízióját".

A természethű ábrázolás a színház világában új korszakot nyitott. A naturalista színjátszás a romantika ellenében lép fel. A látványosság és a múltba fordulás helyett a naturalizmus a kortárs valóság tökéletesen hű színpadi megjelenítésére törekedett. A színész már nem deklamál, hanem életszerűen mond életszerű szöveget. A naturalista dramaturgiában nincs nagyra törő, magas rendű eszményekért harcoló hős, mert a szereplőket az öröklött tulajdonságaik és a környezet korlátjai (törvényei, elvárásai) tartják fogva. A színpadi történések mindössze a magánszféra apró-cseprő fordulatai, intimitásai. A dráma szerkezete kisimul, nincsenek végsőkig kiélezett jelenetek, uralkodik a változatlanság, a monotónia, a kilátástalanság. Ibsen a színpadon alkalmanként végletekig feszíti az ellentmondásokat, és direkt eszközökkel él, kerüli, sőt leleplezi az eszményítést.