Kutatásvezető és szakmai lektor: Prof. Dr. Bencze Mátyás egyetemi tanár
Maróti Gábor
Jogállamisági tartalomérvényesülések 1.
A vallásszabadságot deklaráló alkotmányjogi alapfogalmak magyarázata
és egyházjogi forráspárhuzamaik ismertetése
Az emberi jogokat deklaráló és védő nemzetközi megállapodások tartalma önmagában elsősorban keret, amelyet az egyes országok töltenek meg kötelező (ius cogens) normatív elemekkel. Jelenleg az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata[1] tartalmazza a legfontosabb emberi jogokat, így a vallásszabadságot deklaráló kötelezően biztosítandó alapjogot is. A nyilatkozat 18. cikke tartalmazza azt a definitív kijelentést, ami a vallászsabadságot világszerte elismerten meghatározza: „Minden személynek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához, ez a jog magában foglalja a vallás és a meggyőződés megváltoztatásának szabadságát, valamint a vallásnak vagy a meggyőződésnek mind egyénileg, mind együttesen, mind a nyilvánosság előtt, mind a magánéletben oktatás, gyakorlás és szertartások végzése útján való kifejezésre juttatásának jogát.”
A Nyilatkozat alapján elsősorban a személyiséghez fűződő jogként fenntartott lehetőségről van szó a vallásszabadság értelmezési keretében, azonban ez nemcsak személyeket érint, hanem a személyekből bármilyen törvényes keretben szerveződő csoportosulást is megilleti a szabadságjog tartalmi érvényesülése. Ezt a csoportba szerveződő társadalmi, közösségi keretet tekintjük egyházi közösségnek, vagy egyháznak; a közösség önmeghatározásának megfelelően.[2] A Nyilatkozat szövegének értelmezése meghatározza a gondolat, lelkiismeret és vallás szabadságának tartalmi tényezőit: a meggyőződés (világnézet) egyéni és csoportos érvényesítési lehetőségei a magánéletben, az oktatásban és a vallásgyakorlat kultikus cselekményeiben. Az idézett cikk tartalomérvényesítő szempontja a „kifejezésre juttatás” szóösszetétel; tehát a vallásszabadság nem korlátozható a belső meggyőződés megtartására (pl. személyes hit)[3], hanem a vallás saját normatív szerkezetének konkrét, külső érvényesítési lehetőségeinek biztosítása a cél.
A vallásszabadságot érintő súlyos és aktuális kérdés a türelmetlenség és a megkülönböztetés. Ezekről akkor beszélhetünk, ha egy állam vagy közösségi többség egyáltalán nem tűr el egy-egy vallási alapon szerveződő csoportot, vagy egyik vallási közösséget a másikhoz képest preferálja miközben a másikat elnyomja (megkülönböztetés). A történelem során a vallásrendszerek tartalma és intézményrendszere a társadalmi identitást alapvetően meghatározó tényező volt olyan értelemben, hogy egy-egy ország (nép, állam, nemzet) bizonyos korszakokban elsődleges identitásképző szempontként definiálta magát egy-egy valláshoz tartozónak; megelőzve ezzel a nyelvi, kulturális, történelmi vagy genetikai közösség (eredet) tudatát. Bizonyos archaikus vagy szekularizálódott társadalmakban előfordul(t) a vallási közösségekkel kapcsolatos türelmetlen vagy kirekesztő magatartás, ezért az ENSZ az 1948-ban elfogadott alapvető Nyilatkozatot követően, a nem kötelező erővel bíró (cogens), de a kérdést tárgyi értelemben meghatározó értelmezési keretet nyújtó határozatban fogalmazta meg a vallási türelemre vonatkozó szempontokat (Nyilatkozat a vallás vagy meggyőződés alapján történő türelmetlenség és a megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről).[4] Ez a határozat megerősíti a korábbi nyilatkozatok tartalmát és a vallási türelmetlenség megelőzésére, valamint annak megszüntetésére szólítja fel az államokat. A dokumentum kiemelten is felhívja a figyelmet arra, hogy a gyermekek vallási nevelésének joga elsősorban (kizárólagosan) a szülőket illeti meg.[5]
Magyarország Alaptörvénye a „nemzeti hitvallásban” távolabbi, közvetett (szövegében nem szó szerint megjelenő) megközelítésként a nemzet lelki felemelkedésének szükségességéhez köti a vallási normaképzet elismerését („Valljuk, hogy a huszadik század erkölcsi megrendüléshez vezető évtizedei után múlhatatlanul szükségünk van a lelki és szellemi megújulásra.”); közvetlen módon pedig deklarálja a nemzet vallási hagyományainak elismerését („Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét. Becsüljük országunk különböző vallási hagyományait.”) A kereszténység konkrét említése nem jelent kizáró megkülönböztetést sem a nem keresztény vallások, vagy a vallási meggyőződés nélkül élő személyek vonatkozásában, hanem a történelmi tények elismerésére irányul és a „különböző” vallási hagyomány[6] kitétel helyes hermeneutikája alapján kijelenthető, hogy a nemzeti történelem során megjelenő valamennyi vallásrendszer elismerését magában foglalja a nemzeti hitvallás szövege. A vallásszabadsággal összefüggésben az azt deklaráló ENSZ nyilatkozat (Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata nyilatkozat) alkotmányjogi elfogadásának biztosítéka, az Alaptörvény szövegében: „Magyarország elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait.” (Q cikk, 3) A vallás működésére, jelenlétére, szabadságára és elismerésére vonatkozó elsődleges alkotmányjogi forrás az Alaptörvény VII. cikkében található.
A vallásszabadságra irányuló egyházjogi szabályozás hatályos kerete szinte teljesen megegyezik a vonatkozó ENSZ nyilatkozat tartalmával, ezért a forráspárhuzamként értelmezendő vallásjogi tartalmakat megfogalmazó szövegek értelmezésekor érdemes figyelembe venni, hogy az egyházak, önmeghatározásuk alkalmával igyekeznek recipiatív módon értelmezni a vallási közösségek keretében élők személyhez és szabadsághoz fűződő jogait.[7] A katolikus kánonjog általános érvényű megfogalmazásában azt az igényt rögzíti, hogy az állam ismerje el a vallási közösség tagjainak azt az egyenrangú szabadságát, amely minden polgárt megillet (vö. CIC 227. kánon).
[1] Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata (Universal Declaration of Human Rights) egy, az ENSZ által elfogadott határozat, mely összefoglalja a világszervezet álláspontját a minden embert megillető alapvető jogokról. 1948. december 10-én fogadták el.
[2] Az állam törvényhozói gyakorlata az „egyház” megnevezésre vonatkozó kritériumrendszerrel (alapítás ideje, tagok száma, konkrét csoportosítások) nem a szerveződés létét, vagy annak elismerését korlátozza, hanem a finanszírozás körülményeit konkretizálja, az érintett közösségek kölcsönös megállapodásai alapján.
[3] A vallásszabadság jogi értelmezésekor nem is lenne szakszerű a személyes vagy definitív „hit” normatív jellegű alkalmazása, vagy szempontérvényesítése, ugyanis egyrészt kevésbé objektivizálható annak belső tartalma (csak a tanrendszer egyes dogmatikus kijelentései nyújthatnak támpontot, de nem valamennyi vallásrendszer esetében), másrészt a vallásgyakorlás kifejezésre juttatása nem hit (passzív), hanem cselekményközpontú (aktív) megközelítési keretet igényel.
[4] 1981. november 25. (36/55. sz. határozat)
[5] Ezt az alapvető jogot nem korlátozza, sőt nem is érinti a „kötelező hitoktatás” gyakorlata, ugyanis ez nem jelent a szülő számára semmiféle kötelezettséget sem arra, hogy válasszon egy konkrét vallást a gyermekének (amennyiben a szülőnek nincs vallása), sem azt, hogy feltétlenül a saját vallását jelölje ki a gyermeke számára. A közoktatásban ez a „kötelezettség” arra irányul, hogy az alapfokú iskolarendszerben a szülőnek döntenie kell, hogy a gyermeke vallási vagy erkölcstani oktatásban részesüljön. (vö. Lvt. 17.§(2) Az erkölcstani oktatás világnézeti szempontból semleges, ugyanakkor kimondható, hogy a vallási oktatás politikailag és társadalomfilozófiai szempontból a semlegességre törekszik.
[6] Érdemes megjegyezni, hogy Magyarország Alaptörvényének a szövegében gyakran előfordul a „vallás” szó (elsősorban a vallási közösségek működésére, a diszkrimináció tilalmára és finanszírozásra vonatkozóan, összesen 19 alkalommal), míg az „egyház” összesen háromszor (VII. cikkely).
[7] A recipiáció lényege az, hogy amennyiben egy állami norma nem ellentétes a vallási közösség céljaival, a vallásjogi szabályozás azokat „befogadja”; tehát értelmezési keretszempontként ismeri el.